Volt idő, hogy nem múltak az évek,
ólomlábon járt a délelőtt,
csak a mama sürgött nagy-serényen
a vászonnal fedett asztal körött.
Az égre nyúló diófa tövében
a fehér abrosz lenge táncra kél,
visszatérő álomként, az éjben
kovászt érlel, és dagaszt szegény.
Körbejárja angyalként az asztalt,
áthajol az alvó lombokon,
mazsolával hinti meg a rétest,
megcsókol, én visszacsókolom,
édes illat, könnyű szellő ébreszt,
és elsuhan ő angyalszárnyakon.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.02. @ 14:38 :: Gősi Vali
