Boszorkányos esték közé férkőzik a bánat,
fejet ráz a fájdalom mintha dúdolna halkan – hallgatom,
hajszálak közé gubódzik a béke, felismerhetetlensége,
hosszú ez a szó, mégsem dobom félre.
Mint ahogy az élet, kisze-kuszasága
ágyam mellé férne, ha – ha nem volna hiába,
hogy zsebkendőbe szorult ez a félelem,
összehajtva bíz néha elteszem.
S lábat mosok, hogy tisztán léphessek,
túlzottan szurokízűek ezek az évek,
lassan, de biztosan – Eltévedek.
Hogy ne legyen minden olyan sorsszerű,
majd nem lesznek többé meztelen szavak.
Csak elrejtve bűvölök semmit és mindent – lehet.
http://www.youtube.com/watch?v=PwVkrYaPNjA
Legutóbbi módosítás: 2013.07.10. @ 09:01 :: Kapocsi Annamária