M. Fehérvári Judit : Sziget

Vannak napok, mikor nem kel fel arcunkon a mosoly,

árapály takarásban marad, hiába szórja forrón sugarait

a kánikulai trópusi nap, az égen a kutyacsillagkép bandukol,

s nincs semmi, ami letörölhetné homlokunkról a gyöngyeit,

csak egy érzés éled: a pokol tornácáé, azé, amiről valamikor

Dante is dalolt… Bár, sohasem olvastam volna azt a könyvet,

de kötelezővé tették, miként a reneszánszot és annyi mást,

persze, olykor jókat mulattam azon az emberen, akinek a

neve oly hosszú és furcsa, de a történelem korszakolását

mégis csak ő kezdte el valahol, s Petrarca, aki az ókorról és

középkorról határozott véleménnyel volt, de még ez is mindegy…

Más kultúrák mennyire érdekeltek bárkit, ki maradt európai?

Nem tudom. Egy szigetre vágyom, egy boldog hétköznapra,

mikor az elektromos áram az életet nem korszakolta, hanem

a kakas hangjára ébredtek nagyszüleim, s a petróleumlámpa

fénye tette az égre az éj madarait, meg a házikenyér illata

a kemence nagyra dagadt hasán, s a sutban cica dorombolta

az álmot szemembe, olyan pántlikás szüretre hívó masnikkal

próbálta elűzni a feketeség félelmét, habár a csillagok fényesebbek

voltak, mint ma, nem űzte őket messze az atomkori Ámor

a gyümölcsök illatában, a vizek hűsében, a föld humuszában,

s az évszakok is olyanok voltak, akár az emberek: hívek és

mindvégig következetesek…

Persze, nem sokat tudok erről a korról, a koporsók

kiterítve feküdtek az asztalon, mikor nagyszüleim felköltöztek

az Égbe, hogy ne lássak igazi falut azután sohasem…

 

 

 

Városi gyerek voltam, s ekkor olyan négy esztendős lehettem talán,

de azoknak a pillanatoknak a varázsa néha bekopog a lelkem ajtaján,

amit nem tudok kinyitni soha többé teljesen, mert egyre rozsdásabb

az a zár, ami a múltba vezet, s néha elgondolkodom azon,

hányféle állatfaj halt ki azóta, mennyi szokás zuhant értelmetlenül

a semmibe, hogy civilizálódjunk…

 

 

 

A fenébe! Hogy milyen hülyének néz bennünket a történelem, a múlt,

hány ember manipulálta érzéseinket a lét nagy színpadán,

s vajon, mennyi keserűség, gőg, s önteltség röhög képünkbe

nap nap után, s nincs sehol az a sziget, az a régi, az utakkal teli…

Ott jártam pedig iskolába, ott voltam először szerelmes, ott dobbant

szívemben minden érzés, s nem hittem, hogy a dolgok fonáka néha

csak úgy önmagától hamis, nem is kell hozzá még csak megjátszania

sem magát, hogy be tudjon csapni, mert a világra felkent gonosztól ilyen…

 

 

Tudom, Te most nem érted, mi ez a versem, s azt sem tudod,

neked írtam-e vagy mi ez a pesszimizmus az estben, hol fölöttem

négykarú csillár világít, mellettem az olvasólámpa három szeme,

hátam mögött a TV is visít, no meg itt ez a net és nyár van, az

évszakok rendje úgy tűnik, néhány napra helyre billent…

 

 

Ma barackot hoztak meg uborkát, itt árulták házról házra járva

kérdezvén, hogy mennyit is szeretnénk, mert valódi kertből való…

És eszembe jutott a sziget, a gyermekkor, s ettől megértettem,

mennyire ott maradt a legbelső énem a történetem legelején

valahol.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.