FOGYNAK MÁR…
Fogynak már a mérföldkövek utamon.
Lihegve megállok – kalapál a szív –
A fákban értő nyugalmat találok,
S az útszéli szakadék magához hív.
Nem vonz már hasztalan csillogó hívság,
Sem vállveregető nyálas kábítás,
– Mit a csúcson lévők hazug lelke szült-
Hamis fények, mosolyok és ámítás.
Lelkem megfáradt s testem immár foltos,
A halál már megjelölte bőrömet,
Vézna ujjával vihogva rám bökve,
Felmutatta halált hozó tőrömet.
– Most még hagylak kis ideig- sziszegte-
De ne hidd, hogy mindezt jutalmul kapod,
Fogynak már mérföldköveid az úton,
S velem éled meg az utolsó napod.
Szemében gúnyos fény gyúlt, és így szólott.
– Te ostoba lélek, figyelj most nagyon!
Keveseknek adatik meg éltében,
De véged, – most utószor- megmutatom!
Lásd hiába is másztál fel a csúcsra
Mélyre jutsz mint elfeledett pária*,
S mélyen alant, véresre zúzott testtel,
Hitvány-mód végzed mocsokban és sárba’
( Pest-Buda 2013. ápriliss 28.)
(*pária (itt) = Kitaszított , kivetett )
Legutóbbi módosítás: 2013.07.10. @ 19:11 :: M. Laurens