Előszó: Székely nagyapám meséinek hatására írtam ezen adomát, erősen megkésve. Talán a máról szól, talán a múltról, ami talán igaz, talán nem. Én mostan elmondom néktek, hátha akad, akinek okulására szolgálhat. Oszt’ ha mégsem, akkor bizony csak a nagy semmit hoztam magammal, de osszátok be, hogy jussék mindenkinek!
M.Laurens alias Lőrincz Miklós
NINCS MESE!
Már nem is tudom mikor nem volt, vagy hol nem, de élt egy szegény ember, és annak a még szegényebb felesége. Ketten együtt olyan szegények voltak, hogy egyetlen kis vagyonkájuk is csak a nincsből állt. De abból aztán akadt mindenfelé. Ha kihúzták a fiókokat, akkor ott kuksolt benne a sok semmi, ami menten kiborult a szőnyegre, amit csupa semmiből szőttek, és kilátszott alóla a padlódeszka hiánya, mivel mindkettő csak nincs volt elejétől a közepéig és onnan vissza. Végül már annyira elborította őket a nincs, hogy a nincstelenek is gazdagnak számítottak hozzájuk képest. Ej, nagyon elkeseredtek, és még a könnyük is elfogyott, s úgy kellett száraz szemmel sírniuk a világnak csúfjára.
Mikor ez megtörtént, így szólott a szegény ember az ő egyetlen hites feleségéhez, aki a másnapi nincset keresgette a kamra nem lévő sarkában guggolva, kuccogtatva neki, hátha előbúvik belőle a valamicske:
— Hallod, én hites feleségem, Maris! — merthogy ez volt az asszony neve, amit még a jó szülei hagytak rá vagyon helyett, még életükben, nehogy elherdálja valaki azt is. — Elmegyek és teszek valamit immár ez ellen a nagy semmit érő nincstelen életünk ellen. Pakolj be valami szájba tehetőt az útra nekem, mert kelleni fog, ha már ekkora nagy gyaloglásra adtam a fejem a nem létező gyermekeim jövőjét megalapozandó módon.
— Mostan épp nincs mit — szólott az asszony. — De abból vihet kend egy szakajtóra valót, az végtelen sokáig kitart, sőt még szaporodni is fog lépkedés közben a batyujában!
No, hiszitek vagy sem, de így eredt útnak az Ember, a nagy semmit cepelve a batyujában roskadásig. A sok semmi annyira könnyű volt, hogy alig bírta megtartani a batyuját a nagy szelek miatt, ami a hegyek felől fújt. El is fáradt mindkét karja és a lába ugyancsak hamarost. Fújt hát egy nagyot, leült, kibontotta a batyut az útszélen, és nézte a két nagy szelet semmit, ami közül a szép kövérre hízott nincs lógott le jobbról-balról. Még a nyála is majd’ kicsordult, de bizony a nagy lihegéstől, az is mind elfogyott a nehéz út alatt.
Ahogy ott ült, bámulva a nyitott batyuszáj setét közepébe, megszólította őt két ágrólszakadt vándorféle ember. Megkérdezték, tudna-e adni nekik valami kis maradékot a batyuja mélységes mélyének rejtekéből. A szegény ember nagy szégyenkezve, pironkodva válaszolt:
— Hát, nekem csak a nagy-nincs van, de azt nagyon szívesen megosztom veletek — mondotta.
Bámult a két elvetemült gazember, merthogy útonállók voltak ők álcaruhában, és igencsak felmérgesedtek ekkora nagy és hatalmas pimaszság hallatán. Pulyka vörös arccal kiáltották:
— Ne szórakozz velünk! Miféle marhaságokat akarsz nekünk, útonállásban megőszült hites és vármegye-börtönileg is hiteles haramiáknak, bemesélni? Na, mondd csak, hol van, amit eldugtál előlünk? Ide a batyuddal!
Erre már a szegény ember is megijedt, főleg mikor meglátta a banditák főnökének pisztolyát, ahogyan azt az orra előtt ide-oda kacskarászva mozgatta, és nyüszkütélő hangon könyörgőre fogta a dolgot:
— Nagyságos és hites haramia urak! Nincs abban a batyuban mese! Egy fia mese, annyi sincs! Nyúljanak csak bele bátran, akár ki is fordíthatják, és látni fogják, hogy színig vagyon az sok semmivel, amit egészen idáig izzadva hazulról cipeltem magammal.
A banditák belekukkantottak a batyuba, szétmiszlikelték apró darabkákra, és ugyancsak a nagy semmit látták kiesni belőle. De az is annyira nem volt, hogy koppanni sem tudott a földre pottyantva. No, ahajt a guta megütötte mind a két útonállót, de olyannyira, hogy hanyatt estükben kupán verték magukat az útszegelettel, s az összes arany kizubogott a tarisznyájukból, az ingujjukból, a gatyájukból, sőt még a bocskorukból is elé gurgulázott vagy tíz szép fényes aranytallér. Így elcsendesedve búcsút mondottak e földi életüknek, s elébújt az ördög, hogy cepelje őket a föld alá a pokol mélységes mély fortyogó katlanának a közepébe, só meg paprika helyett bépotyogtatva őket.
Ekként esett, hogy a szegény ember aranyat csinált a nagy és hatalmas semmijéből. Így volt, tán mese volt, okuljatok hát belőle, hátha ti is juttok valamire a nagy semmitekkel, ha-csak el nem fogyott, míg a mesémet hallgattátok, vagy ki nem lopták a zsebéből annak, ki elaludott mostan a nagy szájtátásban!
(Sehunvári népi okosság nyomán lejegyezte: M. Laurens 2012 június 28.)
Legutóbbi módosítás: 2013.07.15. @ 18:25 :: M. Laurens