Nem, kedves olvasó, nem a hírneves rádióműsorról, nyelvünk nemes őreiről lesz szó, nem is arról, hogy gyűlnek, sokasodnak az idegen kifejezések gyönyörű anyanyelvünkben. Arról sincs szó, hogy milyen sok a beszédhibás gyerek mostanság, és arról sem, hogy elfelejtenek helyesen írni-olvasni, sőt, beszélni diákjaink.
Egyszerűen csak az történt, hogy legkisebb lányomat vártam haza a főiskoláról, de sajnos nem jöhetett. Így elmaradt mindig élvezetes élménybeszámolója és a közös hétvégi munka. Bizony nagyon magamra maradtam. Nem szólt hozzám senki, ezért bekapcsoltam hát a rádiót, ahonnan régmúltam emlékei, rég elhangzott idegen kifejezések repkedtek a levegőben: fonémák, beszédhibák, beszédfejlődési zavarok a különféle életkorokban. Végül a szakértő hölgy kijelentette: nem biztos az, hogy nagy a gond a gyerekkel, ha éppen nem beszél egy-másféléves korában. Lehet, hogy majd valamikor később egy teljes mondattal lepi meg a szülőket.
Beletúrtam egy fiókba és megriadtam, mert nem találtam azonnal, amit kerestem, ám rövid kutatás után a kezembe akadt. Megvan! Megrohantak az emlékek… Legkisebb lánykám még nagyon picurka volt és nem beszélt egy szót sem. Édesanyja, mint anya és magyartanár nagyon aggódott, én, mint optimista apa és biológus kevésbé. Mindent meg tudott értetni velünk bámulatosan kifejező mimikájával, hatalmas, szinte maguktól beszélő kék szemeivel és mi is gyakorlatot szereztünk már előző két lánykánk nevelésével. Mindig megértettük, és tudtuk, láttuk, hogy ő is megért minket. Tehát a kommunikáció nem volt gond, csak hát… a gyerek nem beszélt.
Akkoriban nagyon sokat matattam otthon, és apró lánykám többnyire körülöttem sertepertélt. Történt egyszer, hogy szükségem lett volna egy kis segítségre, vagy harmadik kézre, melynek kinövesztése még ma sem megoldott. Tehetetlenségemben így szóltam:
— Jaj, kislányom, ha most értenéd, akkor behozhatnád nekem az előszobából, a szerszámosból a piros nyelű kombinált fogót! De hát…
Szöszke lányom felpattant, mezítelen talpacskái csattogva repítették az előszoba felé. Kisvártatva megjelent a piros nyelű kombinált fogóval!
Tévedés ne essék, az előszobába kirakott szerszámos táskában volt még más is, kombinált fogóból pedig éppenséggel három. Ő azonban azt hozta, amelyikre nekem szükségem volt. Akkor már nem érdekelt a munkám, a szerszám, felkaptam kicsi kincsemet, és összecsókoltam. Ekkor lettem biztos benne, hogy nem akar még beszélni. Aztán valóban teljes mondattal kezdte a társalgást. Az első mondatára sajnos nem emlékszem, de a piros nyelű kombinált fogó történetére igen.
Néztem az öreg szerszámra, ami már szinte csak a helyet foglalja, hiszen én is nagyapámtól örököltem, kopott, lötyög, bizonytalan fogású. Megsimogattam és a helyére tettem. Folytattam a házimunkát, és úgy reméltem, hogy a következő hétvégén már látom gyönyörű, felnőtt lányomat… Akinek azóta szinte be sem áll a szája.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.15. @ 20:59 :: Placskó Lajos