Placskó Lajos : Sámán

Nyomtatás

Gergő és István kamaszkorukban fedezték fel a Fát. Igen, így beszéltek róla megszemélyesítve, és így írták, nagybetűvel, ha ritkán írásra került sor.

Messze, az erdő mélyén állt, ritkás aljnövényzet nőtt a hatalmas, sűrű lombkorona alatt. A két kiskamasz csak bámult csodálkozva sokáig, mert ilyen irdatlan méretű, öreg tölggyel még nem találkoztak. Egyre többször látogatták a Fát, egyre jobban megismerték minden repedését, mégis tudtak újabb és újabb kéreg-alakzatokat találni, érdekes gyökérkacsra lelni. Csöppet sem csoda, ha kedvenc, titkos helyükké vált a vén fa töve.

Kettőjükön kívül csak István húga, Klári ismerhette meg a helyet, s egy beavatási ceremónia után, végül vérszerződést kötöttek. Mindhárman megvágták egy kicsit a kezüket, István majdnem elájult, míg húga mosolyogva rántotta meg ujján a kis bicska élét. A vércseppeket a Fa tövébe csepegtették. Ekkor furcsa érzés kerítette hatalmába őket. Nem lettek volna egyedül? Figyelő tekintet vizsgálta minden mozdulatukat… Érdekes szelek keletkeztek, egymás után kavargó légáramlatok jöttek létre, forgatták, pörgették a száraz avart. A gyerekek megbabonázva nézték a jelenségeket, és kissé félni kezdtek. Aztán azok a hangok… Olyan volt, mint mikor valaki torokhangon énekel egyhangúan, szinte jajongva. Bizony félelmetes volt, de felemelő is, mintha egy ősi rege közepébe pottyantak volna.

Kimondatlanul is tudták, hogy szombatonként egy adott időben ott kell lenniük, találkozniuk kell a nagy fa alatt. Az évek során ezek az összejövetelek megritkultak, de jelentőségüket nem veszítették el. Kuckót, szélvédett helyet is kialakítottak maguknak a Fa alatt. Nem győztek csodálkozni, hogy mások még nem fedezték fel búvóhelyüket, de szerencsére távol esett minden ösvénytől, útvonaltól. Gergőék természetesen nem bánták. Sok csodás dolog volt ott, gyönyörű, közelről sosem látott állatokat megdöbbentő szelíden; szarvast, mókusokat, őzet, de még vaddisznót is megfigyelhettek. Az állatok minden félelem nélkül ballagtak, sétáltak, vagy kocogtak el a Fa mellett úgy, mintha a gyerekek ott sem lettek volna. Volt egy emlékezetes élményük is: egy hatalmas vadmacska kandúr feküdt sokáig fölöttük, s dorombolt is csukott szemmel, mélyen, erős hangon, mint egy nagy házimacska.

Fürgén repültek el a szép évek. Bizony vége lett a gyerekkor gondtalan, felhőtlenül játékos időszakának. Mindhárman elkerültek a vidékről, tanulni a fővárosba költöztek. Hárman három különféle iskolában folytatták tanulmányaikat.

A Fa, valamikor réges-régen pillantotta meg az első embert. A férfi nyilával egy őzet ejtett el, kizsigerelte, a belsőségeket a gyökerei közé temette, majd valami folyadékot öntött rá tökkulacsából, s szinte babonázottan, hosszan nézte a lombok között tollászkodó sólyompárt. Másnap a vadász egy ősz emberrel tért vissza. Az idős férfi egyenes tartású volt, hófehér haját varkocsokba fonta. A vadász felmutatott a sudár fa tetejére, fel, egyenesen a sólymok fészkére, és mondott valamit az öregnek.

Az idős ember sokáig nézett a lombok közé, mielőtt válaszolt volna. A fiatal, az öreg szavára fejet hajtott és elment, magára hagyva az idős embert, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a fáról. Később a koros férfi köveket hordott össze alá, szabályos körbe rakta őket, majd a kört négyfelé osztotta újabb kövekkel. Köntösébe nyúlt, kis bőrzsákot vett elő, és lassú mormolás közepette négycsipetnyi törmeléket szórt a négy égtáj felé. A levegőt valami nagyon kellemes, fűszeres illat töltötte meg. A kőalakzat közepére cserépedényt rakott, majd az előbbi zsák tartalmát borította belé, ezt meggyújtotta. A füst súlyosan gomolyogva terjengett, testes illatot hordva a gyér bokrok körül. Most kerek dobot akasztott le a nyeregről az ősz férfi, görbe dobverővel ütni kezdte halkan, egyenletes ritmusban, közben énekelt valami dünnyögés szerű, érdes hangon, egyre magasabban és magasabban, egyre hangosabban és hangosabban. A dob ritmusára táncba kezdett. Először csak felsőteste hajlott ide-oda, lassan lépegetett a kör körül, le-leguggolt, lépett kettőt-hármat, hajlott, guggolt, perdült… Egyre gyorsult a tánc, egyre több lett a pörgés, egyre magasabb az énekhang, egyre messze hangzóbb az ének. Forgószél kerekedett, süvített mind jobban a fa és a táncoló körül, míg egy hirtelen kurjantással be nem fejezte az éneket, és kitárt karral, hátravetett fejjel, meg nem állt rogyadozó lábán. Szinte azonnal beállt a csend. Ág sem rezdült, madár sem füttyentett, avar sem zizzent. Hátborzongató, halálos némaság lett úrrá az erdőn.

— Mi történt? — kérdezte a fa.

Az öreg fáradt arccal mosolygott, átható tekintetét az ágak közé fúrta.

— Megközelítettelek. — szólt az ember.

— Hiszen én hallom a gondolataidat! Te is hallod az enyémet. Nem tanultam, de tudom. Azt is tudom, mi az, hogy tanulni, és azt is, mi tudni.

— Tudod, mert én is tudom. Sőt, amit érzek is érezned kell.

— Érzek is! Békét, nyugalmat. Tudom, hogy áldott ember vagy, a többi ember azt mondja rád, sámán. Mondd, miért tetted ezt velem?

— Az én testem rövidesen elomlik, porrá válik. Az emberek között nagy időt éltem meg, bár annyi idős vagyok, mint te. Ha a testem nem bírja, hozzád tér meg halhatatlan lelkem, és együtt vigyázunk majd a népemre.

— Hogyan választottál ki?

— Kusid, a vadász, nem véletlenül mutatta be az áldozatot éppen alattad. A legerősebb te vagy, és lombjaidban fészkel a büszke turul.

— Turulnak hívjátok hát a madarat, ami rajtam költ?

— Turul, ráró vagy kerecseny. Szent madár, mely népem szabad lelkét hordozza. A messzi öregföldtől kísér bennünket. Az öregföldre, messzi pusztákra, szél nyargalta síkokra mi, legidősebbek is csak elbeszélésből emlékszünk. Meg a szent ráró. Ő, csak az arra érdemes fákon fészkel.

Az ősz ember nagyon lassan, fáradtan ült fel kócos lovára. Még utoljára körülnézett, mosolygott és ellovagolt.

Néhány napba telt csak és a nagy lombot könnyű szél borzolta fel. A varkocsos öreg szelleme beköltözött a fába. Testét a fa alatt temették el, nagy sámánnak kijáró tisztességgel.

Sokáig jártak az emberek a fa alá áldozatot bemutatni, aztán a pogány áldozók lassan el-elmaradoztak. Csak az utazók nem maradtak el. Mindenki kedvelt pihenőhelyévé vált a nagy fa környéke. A táltos így kapott híreket, így kísérte figyelemmel népét. Ha kitört egy háború, felröppent a lelke madáralakban jajongva, de akkor is ott szitált sólyom alakjában a harcolók fölött és segített, ahogy tudott. Év évre múlt, sokáig röpült, szitált, csapongott, óvott a madár, és betegen, teljesen kimerülve visszahullott az elárvult fészekbe. Sokáig pihent, aludt kimerülten. A közeli tóhoz röppent néha el, hogy pár korty vízzel enyhítse szomját.

A vérrel kiverekedett, megcsonkított országba idegenek özönlöttek be. Idegenek, de magyar hívásra jöttek. Magyar fordult magyar ellen, egy olyan népet majmolva, másolva, aminek jövőképe eleve elvetélt, emberi természetnek ellentmondó volt. Ám szólamai hangzatosak, elnyomása, kényszere irtózatos. Akik felemelték szavukat ellene, elhurcolták, börtönbe vetették, vagy marhavagonokba hajtva messzi, idegen országban végeztettek velük rabszolgamunkát. Nem ismertek kegyelmet sem asszonyok, sem gyerekek felé. Voltak, akiket nevük, voltak, akiket tisztségük miatt hurcoltak el, miközben azt sem tudták, mi lehet a bűnük. A gyorsan és kegyetlenül ítélő bírák kitalálták: hazaárulás. Ebbe a kifejezésbe belesűrítettek mindent, ami nekik nem tetszett: becsületes munkaszeretetet, keresztény hitet és erkölcsöt, a kivívott tisztség és tudás megbecsülését. Divat lett egyformán öltözködni, butának lenni, durván viselkedni, tagadni a kereszténységet, és ezzel együtt mindazt az erkölcsi alapot és tartást, amit az ország alapításakor zászlóra tűzött egy nemzet, és ami alapján fenn tudott maradni közel ezer esztendeig. A börtönbe vetettek csak a másnapok megélésében bízhattak, testileg, lelkileg megrokkantak, a fiatalok megöregedtek, az idősebbek megvénültek. Ha nagy ritkán kiengedtek a börtönből valakit, a további életét rettegésben élte, mert bármikor, bármiért bekerülhetett újra.

A forradalom mindig a fiataloké. Ők akarnak változást, és nekik forr a vérük, ha értelmetlen, ostoba törvényekkel kerülnek szembe. István és Gergő egymás mellett harcolt, amikor a tankok újra jöttek. Klárit egy közeli házban bújtatták el, egyetemista évfolyamtársuk szüleinél. István régen tudott már barátja és húga szerelméről, mosolyogva figyelte őket, és alig várta, hogy beavassák titkukba, ami persze előtte már rég nem volt titok.

Most, a harcok alatt, a szeretet kétszerezte erővel védte barátját. Maga és húga miatt is. Ám töltényeik fogytán voltak, és az acélmonstrumok mögött egyre közelebb és közelebb jöttek az idegen katonák. Éppen óvatosan kidugta fejét, amikor meglátta, hogy az egyik harckocsi tornya ágyústól lassan feléjük fordul. A gép megállt, hogy biztosabban célozzon. István belesápadt a gondolatba: „Ezek ránk lőnek!” Az ösztön hirtelenségével azonnal Gergelyre vetette magát, védő teste oltalmába temetve barátját. A lövés iszonyú ereje szinte azonnal rájuk söpörte az utcakövekből, régi lovaskocsikból, vaságyakból, öreg asztalokból összerótt barikádot.

Amikor Gergő kinyitotta a szemét, már esteledett. Az első, amit meglátott a szürkületi félhomályban, barátja holtteste volt. Szeme szorosan lezárva, szája összeszorítva és a háta… a háta szinte teljesen hiányzott. A tehetetlen fájdalomtól felüvöltve zokogni kezdett. Ez árulta el. Egy ávéhás szaladt oda hozzá, és puskatussal halántékon vágta. Sokáig volt eszméletlen. Mikor magához tért, egy teherautó futott vele valahová. Az ütéstől elveszítette látását.

Lassan épült fel, és amint lábra kapott, azonnal dolgoztatni kezdték. Nehezen ismerkedett a vakok világával. Más érzékszervei furcsán élesebbé váltak, kifinomultak, szinte átvették látása szerepét. A börtön műhelyében tapogatva ragasztotta a borítékokat. Még itt is önbecsüléssel ügyelt arra, hogy ami a keze közül kikerül, kifogástalan legyen. Így, kevesebb selejtje volt, mint a látóknak. Számtalan alattomos rúgást kapott érte rabtársaitól. A fegyőrök is élvezték, hogy „megviccelhetik” a vak embert. Valamit a lába elé tartottak, vagy löktek, amiben megbotlott, és utána rákiabáltak:

— 875-ös elítélt! Nézzen a lába elé! — és jót nevettek az ostoba, vaskos tréfán.

Néha beszélőre hívták, és jól megverték. De olykor tényleg beszélhetett szüleivel. Tőlük tudta meg, hogy szerelmét, Klárit is bebörtönözték. Egyetemi évfolyamtársuk a büntetlenség ígérete miatt árulta el. A besúgót később agyonverték, Klári Kalocsára, a női fegyházba került. Gergely nagyon féltette kedvesét, mert tudta, hogy a női fegyőrök sokkal kegyetlenebbek, mint férfi társaik. Volt egy fegyőrnő náluk, aki lefogatta, földre kényszeríttette a politikai rabokat, és bakancsa élesre köszörült sarokvasával „tarkázta ki” az elítéltek arcát, ha meg akarta őket büntetni. Büszkén dicsekedett vele, hogy neki csak három elemije van, nem úgy, mint a fogoly uraknak. Egy napon az igazgatóságra rendelték a 875-ös elítéltet, és közölték vele, hogy egyéni kegyelemmel szabadul, ezért szedje össze személyes holmiját, vegye át civil ruháját, öltözzön át, kap egy kis költőpénzt és mehet.

Istvánt megrészegítette és megrémítette a szabadság érzete. Határtalan boldogság hömpölygött át rajta, de nem tudott mit kezdeni vele. Mióta megvakult, a börtön lett az ő világa. Hogyan viselkedjen, ha kimegy? Mit kezdjen magával? Hogy talál haza, kit talál otthon? Milyen a kinti világ? Miként ítélik meg őt?

Klári valamivel előbb szabadult. Mikor megkapta régi holmiját, kis táskáját reszkető kezekkel nyitotta ki. Nem volt más benne, csak egy törött kézitükör és egy darabka fakéreg. Mikor megnézte magát a tükörcserépben, a látványtól először megdöbbent, majd sírni kezdett. Még akkor is rázta a zokogás, mikor az egyik fegyőrnő búcsúzóul hátba vágta a fegyverével. A csontsovány, szinte kopaszra nyírt nő kabát nélkül, vacogva futott a zuhogó esőben. Mikor a börtönkapu döngve becsapódott a háta mögött, dermedten állt meg. Nem tudta, merre induljon, hová menjen egy volt politikai elítélt 1961-ben…

Gergely ott ácsorgott a hatalmas kapu előtt, míg el nem zavarták. Valaki villamosra segítette, más jegyet vett az északi településig, és az utolsó fillérig elszámolt a pénzével. Egy kocsikísérő botot nyomott a kezébe, és felültette a vonatra.

A szülői házban már mások laktak, a párttitkár veje és lánya költözött oda, édesanyja egy istállóból átalakított kis épületben éldegélt. A művelődési házat takarította, fűtötte. Kevéske fizetéséből tengette életét, férje után járó özvegyi nyugdíját elvették. Az nem járt egy hazaáruló anyjának… A parányi ólból átalakított házba beszuszakoltak még egy fekhelyet, és Gergely édesanyjának első dolga volt, hogy orvoshoz vigye fiát. Nem nyugodott bele vakságába. Gergő bedolgozást vállalt, gyermekjátékokat szerelt össze. Lassan megismerte vak emberként is régi környezetét. Mindig távolabb és távolabb sétált, tanulta újra a járást, a régi-új környéket. Szinte minden szombaton a Fánál volt. Simogatta, tapogatta az évszázados kérget és emlékezett.

Klári nem tudta, hogy hogyan került haza, csak az utazásra, az elfutó tájra emlékezett, és rettegett, ha valaki a közelébe jött. Ha mellé ültek, igyekezett kicsire összehúzni magát, nem hozzáérni a szomszédjához. Egész úton és sokáig, otthon is a fakérget szorongatta. Mikor hazaért, nem mert kopogni. Édesapja látta meg véletlenül, ő vitte be a házba. Nem köszöntek egymásnak, nem szóltak, csak sírtak. Sokáig sírtak. Jó ideig nem ment emberek közé. Egy szombaton az útja a Fához vezetett. Ezután egyetlen szombatot sem hagyott ki. Hallotta, hogy Gergő is hazatért, de nem mert elmenni hozzá. Csak a Fához. Ott lekuporodott, simogatta a vaskos kérget, és szinte visszaálmodta magát a múltba, a boldog múltba. Már régóta csak a múltban élt… csak ott mert élni. Bezárkózva, minden tekintet elől menekülve, magába burkolózva. Mikor a Fához ment, kinyílt, és még önmagának sem merte bevallani, hogy minden alkalommal azért kutatta végig a környékét, mert reménykedett benne, hogy Gergelyt is ott találja. Tudta, mi történt Gergellyel, de azt is tudta, ha a férfi felé nyújtaná a kezét, többé nem engedné el, és ettől erőre kapva kettőjükért merne kiállni.

Gergely nem értette, miért nem találja Klárit a Fánál. Elfelejtette talán? Ezt is kiverték belőle? Nem merne kijönni? Vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy más időpontban látogatják vénséges-vén barátjukat? Egy szombaton, ebéd után indult ki a hegyre. Édesanyja sokat aggódott miatta, félt, hogy odakint esteledik rá fiára, de Gergely megnyugtatta, neki mindig éjszaka van.

Torokszorító érzésekkel ballagott az ismerős és ismeretlen hangokkal teli ösvényen. „Most jobbra, igen, itt csahol a Baloghék kutyája, itt a málló drótkerítés, aztán végig az ösvényen, majd a vadrózsa és boróka mellett kicsit balra… vigyázva, mert itt már szemmagasságban nyúlnak be a gallyak, és igen, a lágyan lengő szél már megszólaltatta az óriás lombkoronát. Pár lépés csak, már koppan is a bot a derékvastagságú gyökéren, lassan le lehet ülni, mert az izgatott szív dobolásától semmit sem hallani…”

Klári, mikor kiért, nem akart hinni a szemének. Gergő ott ült, azon a gyökéren, amin régen együtt üldögéltek hármasban. Férfi lett. Az arca beesett, pengevékony lett az örökmosoly ajak. De ő volt az, Ő! Finoman megemelte a fejét, mint a vakok általában: picit oldalt billentve a „fülével látva”:

— Klári? Igen, a te lépted! Tudom, hogy látsz, érzem, hogy nézel!

— Igen… — suttogta magától Klári szája a száraz torokkal reszelt hangokat.

De ekkor már mozdult is, lábai önkénytelenül léptek először tétován, majd sietve vitték a kitárt karok felé. Hegynyi kő gördült le szívéről, tüdejéből szörnyű nyögéssel szakadt fel a sóhaj:

— Gergő! — és álltak összekapaszkodva, mintha ettől függne életük. Összekapaszkodva úgy, hogy soha többé ne kelljen elengedni egymást. Majd mégis, lassan engedett a szorítás, véget ért a vad, önfeledt csókváltás, hiszen sípoló tüdővel, kivörösödve, levegőért kapkodtak már mindketten.

Kezeik nem engedték el egymást, összekapcsolódtak új és új alakban, bőrükön érezve egymás bőrét és az alatta vágtatva lüktető vér forróságát. Lassan leültek, egymást el nem engedve, meg-megcsókolva, megölelve, remegő kézzel simogatva. Megindult a beszéd is akadozva, majd egyre simábban természetesebben. Minden gondolatsor végén szinte ugyanaz a kérdés-felelet:

— Te is? Én is!

És végre Gergő felállt. Öntudatlanul cselekedett, olyan mozdulattal, amit nem tanult, de génjeinkben valahol mélyen benne volt. Valami ősi mélységben, ami kikutathatatlan és mégis olyan meghatározó, mint maga a parttalan idő. A Fa felé fordult, karjait széttárta, arcát az égre emelte, és égő szemekkel csak annyit mondott:

— Istenem!

Ebben az egy szóban benne volt egy élet fohásza. Lassan rezdültek a gallyak, ágak, susogni kezdett az óriás lombkorona, de csak finoman, halkan, mégis annyira erősen, mintha csak az a hang lenne az egész erdőben. Sisegve zúgott a fa, és valami pára kezdett szitálni a lombból.

Gergely hirtelen kapta le a fejét, mert szemét égetni kezdte a belehullott folyadék. Alig tűrhető fájdalommal ült le, szeméből patakzott a könny. Lassan ültek el a hangok, még soká zengett, zúgott a nagy fa, míg végül rezzenéstelenül megállt termetes lombja. A férfi az úton hazafelé nem akart hinni magának sem, de mintha foltokat kezdett volna látni.

Az orvosok nagyon komolyan, sőt, talán komoran vizsgálták, és közben hümmögtek, ingatták a fejüket, arról motyogtak, hogy pozitív érzelmi megrázkódtatás, meg a tölgy cseranyagainak maró hatása, és sok-sok latin érthetetlenséget mondtak még. A latin szövegtől szakszerűnek, tudományosnak tűnt a tény, az, hogy ők sem értik, föl sem foghatják Gergely gyógyulásának mikéntjét.

Gergely úgy meséli, hogy a Fa akkor kezdett el betegeskedni, száradni, mikor a kis Istvánt kivitték hozzá. Akkor is olyan furcsa szelek kerekedtek, szinte felkapta őket a légáramlat, és az a zúgás… mintha torokhangú éneket mormoltak volna. Ekkor a gyerek tekintete méllyé, sokat tudóvá vált. Úgy nézett rájuk, mintha a gondolataikat is látná…