Egy léghuzattal érkezett finoman, csak a függöny lebbent utána a nyitott ablakból. Leült kényelmesen, helyet hagyva a fénynek és az árnyéknak. Kezét az ajka elé emelte:
— Pszt! — suttogta alig hallhatóan. Látni nem is lehetett, csak érezhető volt a jelenléte. — Fontos, hogy itt legyek, és sokáig maradok — éreztette. — Sokat fecsegsz mostanában, azt is tudom, nem mindig mondod ki, de le akarod írni, s az majdnem ugyanaz.
— De…
— Értelek! Arról is tudok, hogy vannak, akik ha beszélnek, okos dolgokat mondanak, vagy fontosat, de te nem mindig teszel így. Ne sértődj meg! Tudod, hogy igazam van. Meg kell barátkoznod velem. Azért jöttem, hogy tanuld a türelmet, a hallgatás művészetét.
— De én…
— Figyelj csak! Vannak már előtted sokan, akik elmondtak szinte minden fontosat. A világ rendje szerint előfordul, hogy valaki egyszerű embernek születik, s jó időnek kell eltelnie, hogy észrevegye, ne járjon azon az úton, ami ugyan oly hívogató, csakhogy — itt nagy szünetet tartott — … szóval, sok már ott a vándor.
— De az út…
— Igen, tudom, az út maga a cél. És mi lenne, ha csak csendben szemlélődnél, nem beszélnél senkinek arról, amit te gondolsz útközben? Vagy ha mégis, akkor légy fehér!
— Fehér?
— Igen, fehér csend! Tudod, a fehér színben benne van minden, csak az bontja majd ki a lényegét, akinek fontos vagy.
— És, ha…
— Ha senkinek sem? Ugye ezt akartad kérdezni? … Akkor légy tolmács… — éreztette a levegő rezgésével —, vannak, akik arra születnek, hogy tovább adják mások gondolatait.
— De én…
— Pszt! — tette újra ajka elé a kezét a Csend.
Lassan áradó lénye szinte körbefonta a szobát, fehérré varázsolta a gondolataimat…
Legutóbbi módosítás: 2013.07.01. @ 18:19 :: Sonkoly Éva
