Napok óta esik. Hol széllel jön, viharosan, mindent összeborítva, hol pedig hirtelen, mindent elárasztva. Az egész város olyan, mint egy párkányon gubbasztó, ázott galamb. Szürke. Zilált. Büdös. Szomorú. Pedig nyár van.
Nem méri az időt, csak az embereket nézi. Az idő számára megfoghatatlan, elérhetetlen, néha pedig annyira közel merészkedik hozzá, úgy érzi, mindjárt megfojtja.
Felnéz. A koszos-fehér házak egészen az égig nyújtóznak. A nap próbálkozik beszökni a szűk utcába, de gyenge fényét eltakarják a rohanó felhők. A reggeli eső nyomai még mindig ott vannak a járdán. Olajfoltos tócsák. Belenéz.
Nyaranta a nagymamájánál töltötte a szünidőt. Imádta akkor az esőt. A szomszéd gyerekekkel állandóan kint játszottak, és nem a „Süss fel napot” énekelték, hanem, az „Ess, eső, ess” – mondókát ismételték újra, és újra. Kezükkel a kerítésen doboltak, lábukkal dobbantottak. Mert a falusi, nyári esőnek illata volt. Rét illata, és színe. Kék, zöld, arany. És a pocsolyák is olyanok voltak, mint a tükör. Fésülködni lehetett bennük. Persze inkább átugrálni szerették azokat a kis tavakat, ami több-kevesebb sikerrel járt, hiszen a cél leginkább az volt, ki tud nagyobbat csúszni a pocsolyában, és utána ki lesz sárosabb.
A lába előtt lévő tócsát nézegeti. Vállát megvonva, nagy levegőt vesz, és átugorja. Senki nem figyel rá. Legszívesebben oda-vissza ugrálna, csak azt a rég-illatot nem tudja most idehozni. Újra ugrik, de a nagy lendülettől megszédül, és mivel más lehetősége nem akad, megkapaszkodik az előtte állóba.
– Ne tolakodjon. Mi is mind ide várunk, – mordul rá a férfi.
Egy kicsit elszégyellve magát, halkan elnézést kér, és megkerülve a vizet, visszaáll a sorba. Dehogy tolakszik. Hisz hova sietne. Kihez.
Az utca végében lévő kereszteződésben mentőautó próbál szirénázva átjutni. Az előtte álló férfi felkapja a fejét az éles hangra.
– Na, ma megint valaki megszületik. Vagy meghal. – nem törődve a válasz hiányával, folytatja a beszélgetést saját magával. – Vagy valaki most lett öngyilkos. A tegnapi újságban olvastam, valaki kiugrott a nyolcadikról, mert elvették a házát. – megfordul – Olvasta?
– Nem olvastam – fogta szűkre a válaszát
Nem, nem olvas újságot. Tévét se néz. Mert nincs. Annyit tud a világról, amit naponta megtapasztal. A mentőautó végre kiszabadul a dugóból. Felsóhajt. – Odaér. Oda kell érnie.
Amikor a férje rosszul lett, addigra a gyerekek már iskolába mentek, és mivel telefonjuk nem volt, le kellett szaladnia a harmadikról az utcai telefonfülkéhez. Ijedtségében elfelejtette, hányadik kerületben laknak. Gyorsan elhadarta a problémáját. A mentőszolgálat ügyeletese próbált segíteni neki, hogy az a Péter utca, melyik kerület Péter utcája. De ő csak annyit tudott mondani, nagy ház, és szobor-arcok vannak a tető alatt, és park van az utca végében. Nem várta meg a visszaigazolást. Lecsapta a kagylót, és rohant vissza a férjéhez. Kezei között halt meg. Szívinfarktus. – állapították meg a húsz perc után érkező mentősök.
Nem olvas újságot. Azt miért nem írták meg, „meghalt egy negyvenéves gyári munkás, és két árva maradt a Péter utcában”.
Nem olvas újságot. Neki a mindennapok a hírek. Amit mesélnek az utcán, amikor a parkban leül kedvenc padjára. Hallja, drágább lett a benzin, de nyári kiárusítás van valami francia-olasz áruházban. Moziba se kell mennie. Naponta szemtanúja veszekedéseknek, kibéküléseknek. Csodálja a sétáló családokat. Olyankor könny szökik a szemébe. De hát az élet ide rendelte. Sors. Véletlen. Nem hisz bennük. Csoda. Arról lekésett, akkor, amikor a férje meghalt. A gyerekeken kívül senkije, semmije nem maradt. Egyik napról a másikra éltek. Attól rettegett, felkeresik a gyámügyesek, és elveszik tőle a fiúkat. Pedig mindent megtett, vagyis inkább próbálkozott, hisz szövőnőként nehezen talált munkát a városban, és arra nem volt pénze, hogy elvégezzen valami tanfolyamot. Így maradtak az alkalmi munkák. Általában takarítások, vagy különböző kifőzdékben mosogatások. Szegényesen, de felnevelte a fiúkat. Jó gyerekek – mosolyodott el. A kisebbik vidéken dolgozik, egy kimondhatatlan nevű cégnél, a másik külföldre ment szerencsét próbálni, és ott is maradt. Nagyon rég látta őket. Sok a munkájuk. És a család… – ezzel nyugtatja magát, amikor rájuk gondol. – Majd jönnek, ha lesz idejük. Karácsonykor mindig írnak neki. Díszes borítékban. Néha küldenek pénzt is, ami elég két hónapra is, ha jól beosztja.
Friss vaníliaillat csapja meg az orrát. Beleszimatol a levegőbe, mint valami jó vadászkutya. Mélyet szippant, és több másodpercig magában tartja. Már nagyon éhes. Napok óta tejet iszik, és kenyeret eszik. Ennyit tudott a héten megvenni. Neki elég. Elégnek kell lennie. De ez az illat, most nagyon felkavarja. Mindig ezek az emlékezések. Mindig a múlt. Az tele van széppel. Szerethetővel. A jelen csúf. Ő is. Már nem néz tükörbe. Nem tud magával szembenézni. Délutánonként sétál. Megáll a kirakatok előtt. Kiválasztja a legszebb ruhát, és elképzeli magát benne. Olyankor eszébe jut, anyukája vasárnaponként a hófehér, masnis, csipkés ruháját vette elő. Kivasalta. Haját befonta, és együtt indultak a templomba. Édesapja mindig elől ment. Komótosan, kimérten, csendesen. Nem volt beszédes ember. Hangos szó ritkán hagyta el a száját. Édesanyja nem járt dolgozni. Minden nap főzött, az állatokat etette, a házat tartotta rendben, és mindig mosolygott. Csak egyszer látta sírni. Fájdalmasan zokogott a szomszéd Tercsi néni vállán. Éppen az iskolából jött haza. Először azt hitte miatta sír, mert összekoszolta a ruháját. Meg is állt az úton. Letörölgette a port a szoknyájáról, erősebbre húzta a fonást, ne lássa anyukája, hogy az előbb tépte meg Katica, az a csúnya, kövér lány a másik utcából. De nem hagyta magát. Azt kiabálta utána – Apád meghalt. Árva, lelenc, árvaaaaaa. – Még hogy az ő apja. Dehogy halt meg, hisz mindjárt búcsú, és készíti neki a kispadot, amit majd kitesznek az udvarra, a meggyfa alá a kertbe. Csak neki. Kékre festi, tulipánosra. Visszafordult, s belerúgott. Az meg két kézzel neki esett a szépen fésült, szőke hajának. Katica anyukája szaladt ki, és szedte szét őket. Belenézett a szemébe. Könnyes volt. Átölelte, és csak annyit súgott a fülébe – Menj haza kislány. Menj, kérlek.
Amikor a kapuhoz ért, látta, a házuk ajtaja, és ablaka nyitva. Tercsi néni széttárta kezeit. Édesanyja kisírt szemei megijesztették. Odarohant hozzá, átölelte, és csak ennyit kérdezett – Ugye nem?
Anyukája nem tudott megszólalni. Megsimogatta az arcát, és csak bólogatott. Akkor látta utoljára sírni. Ahogy a férje az ő kezei közt, úgy édesapja az édesanyja kezében halt meg. Soha nem tudta meg miben. Volt, aki azt mondta elfáradt, de voltak akik, valami fura betegségről meséltek, ami akkor sok embert elvitt. De ez nem változtatott semmin. Meghalt. Ha ő meghal, kinek a kezében fog meghalni – Egyedül van.
– Haladjon mááááááááár! – ordít rá valaki a háta mögül – Mire vár? Én nem érek rá – emeli fel még jobban a hangját.
Megrezzen. Hátranéz. Egy kövér, zsíros hajú nő áll mögötte. Akár lehetne az a szomszéd Katica is – gondolja. Nem, nem, ő nem lehet – rázza meg a fejét. Különben is, az apja volt a falu kántora. Neki a jó isten szebb, boldogabb életet adott. Bár nem tanult jól, és nem sokan szerették, mert mindenkivel kötözködött, és amikor anyukája édes piskótát sütött, csak a gazdagabb gyerekeknek adott belőle.
Előrébb lép. Egy másik a pocsolya közepébe. A felhők közül előbukkanó nap abban a pocsolyában mutatja meg magát, amiben áll. Érzi, a víz lassan beszivárog a cipőjébe. De nem mozdul. Az égi játékot nézi, ahogy a felhők ide-oda csúsznak. Mit csúsznak, repülnek.
– Híres leszel lányom, egyszer. – eszébe jutnak apja szavai – Meglásd, apád elvisz a nagyvárosba, és ott fogsz tanulni, abban a puccos iskolában, ahova a Zsiga lánya is jár.
Valóban szeretett olvasni. Verseket. Szép, szerelmes költeményeket, amit kikölcsönzött a könyvtárból. Bár elég későn érezte meg mi a szerelem, de a versírást nagyon korán elkezdte. Félve mutatta meg apjának az elsőket. De ő büszkén átölelte, és mindig azt mondta. – Nemhiába, az én lányom, okos, csodálatos angyal – és olyankor felemelte nevetve, és pörgött vele, akár a lánchinta a búcsúban.
Sokáig őrizte azokat az írásokat. Talán még a férje is látta, olvasta őket. De utána valahova elkeveredtek a sok költözésben. Sajnálta, hisz a gyerekeinek nem tudta megmutatni. Pedig abba írta az életét. Minden nap egyet. Esténként beült az ágyába, elővette a picinyke ceruzáját, és a gondolatai elindultak. Sajnos a városi iskolából nem lett semmi, hisz édesanyja nem tudta fizetni. Édesapja halála után, kicsit nehezebben, szűkösebben éltek. Az iskola befejezése után elment dolgozni. Nem éltek nyomorban, de soha nem lehetett Katica, vagy az öreg Zsiga bácsi lánya. Egy egyszerű lány maradt, akinek kevés álmából, kevés vált valóra.
A szél egyre erőszakosabban csapódik a magas házak falának. A nap is eltűnt. Csúnya, fekete felhők takarják a majdnem kék eget. A sor lassan halad, és ő nagyon éhes. Az legalább nem látszik. Egy galamb száll le a járda szélére, az utcai szemetes mellé. A kiszóródott morzsát csipegeti fel. Egy veréb is próbálkozik, de nem sok sikerrel. Kotorászik a zsebében, hátha akad valami finomság, amit odaszórhatna a kismadárnak, de a zsebe üres. A szemetes mellett pillanatok alatt tiszta lesz a járda. A túloldalon egy anyuka sétál a kisfiával. A szél a kicsit se kíméli. Összeszorítja a szemét, s közben erősen fogja az anyja kezét. A nő megáll. Nézi a sort. Ránéz. Szemében szomorúság, ahogy végigméri őt. Nem, nem lenézés, inkább szánalom. Nehéz ezeket a pillanatokat megfogalmazni, úgy ahogy a szegénységet, és a nyomort. Hiszen gazdag. Az emlékeivel gazdag. Nincs mit szégyellnie.
Persze, amikor először ment a hivatalba segélyért, nem ezt érezte. Inkább fojtó szorítást. Egy idősebb nőhöz került. Leült vele szembe. A vörösre festett nem szólt először. Mintha észre sem vette volna, hogy ott ül. Pedig szép, tiszta ruhát vett fel. Egy kis idő után felnézett a papírjaiból. Nem kérdezte miért jött, csak az adatokat vette fel. Pedig mesélt volna arról, hogy milyen boldog gyerekkora volt, mennyire szerette az apját, tisztelte az anyját, és szerette a férjét is, csak a kezei közt meghalt, és lehet az ő hibájából, mert nem tudta milyen kerületben laknak, és ezért a mentő későn ért oda. És majd jönnek a fiúk is, ha lesz idejük, csak… De az ügyintézőt nem érdekelte. Legépelte, amire szüksége volt, és elköszönt tőle, úgy hogy nem is nézett rá. Kiment az ajtón. A folyosón addigra sokan várakoztak. Különböző emberek. Különböző sorsok. Vajon nekik is vannak emlékeik. És, ha igen, hova rejtik. És annak az ügyintézőnek milyen emlékei vannak. Ezekre a pillanatokra emlékszik, vagy rögtön törlődik, és ő is csak szám lesz. A férje is az lett, amikor a temetését intézte.
A sor végre elindult. A kezében szorongatott kopott nejlonzacskóból előkerül a műanyag doboza. A nagy házak közt háborúzó szél kis időre elcsitul. Végre ott áll a kapu előtt, amire kézzel írt papír van kiragasztva. „Ma ingyen ebéd”. Mellette plakát, amin másik plakát darabkái, valami koncertről. Az öreg bérház udvara megtelt finomabbnál finomabb illatokkal. Az emeleti lakásból halk zene szól. Középen hosszú asztal áll, mögötte fiatal lányok, fiúk osztják az ebédet. Egy barna szemű, alacsony lányhoz lép, és nyújtja felé az edényét. A lány ránéz, a szelíden játszó szél néha belekócol a hajába. Mosolyog. Mint az édesanyja, amikor vasárnaponként szedte a levest, és nyújtotta felé a tányért.
– Tetszik kérni hozzá még két szelet kenyeret? – szólal meg a lány, míg a pörköltet szedi a nokedlihoz.
– Igen, ha lehetne – mosolyog vissza rá, s közben megigazítja a szemébe lógó haját.
Kezébe veszi a műanyag edényt, és a két szelet kenyeret. Egy másik asztalnál almát adnak. Kettőt kap, amit gyorsan zsebre is dug. Lehajtott fejjel, gyors léptekkel kisiet az utcára, mint akit várnak valahol, s kezdi szorításban érezni magát. Körbenéz. A szemetes mellett ott gubbaszt a veréb, akit az előbb elzavartak a galambok. Mintha őt nézné. Apró darabokat dobál neki a kenyérből. Megáll a pocsolya előtt. A nap csillog benne, minden fényével, reményével, és ő tudja, holnap is van nap.
Mindig van egy nap.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.30. @ 17:26 :: Szilágyi Hajni - Lumen
