Aranyporos felhőkön úsztál,
csillagot csóvált a tudat.
Repültél türkizkék tavakban,
szemhéjad napnyugat símította.
Kristályszirmok közt nyüzsögtél,
buborékokat fújtak vágyaid.
Rohantál rózsaszín szavakban,
hátadon megpihent nyugalmam.
Láncnak rozsdás hangja lágyult fátyolsötét fénnyé,
felkapott heves perdülete képies táncának,
ellökött messzire,
hol a világnak többé már nincs…
csak két szine.
*
Amikor már erősebb benned a késztető kényszer,
amikor már felszínt mart bőrödön a rozsdás ékszer,
tudatosul:
elmondtad elégszer.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.25. @ 10:11 :: Tóth Antal Csaba