Fémből faragott arcomról lepattan a mosoly, messze esik tőlem.
Nyúlok érte, míg erőtlen el nem érem.
Porból tapasztott karomból kihullik a test, szorításom szétmállik.
Összeszedném, de nincs mivel.
Vízből formált füleim megszűrik a zsongást, nem mindent hallok.
Érteném, helyette ráncosan vonaglok.
Súrlódástól kopnak az élek, felszín alól ezüstrózsa kémlel.
Így nyer értelmet az élet,
Alkot holdkerek egészet.
Érzem.
Előre visz kemény lábam, érzem hajtóerejét a mában.
Kövezek hitetlen utat.
Hittel.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.24. @ 10:20 :: Tóth Antal Csaba