Bújnék, vagy elharapnám hangjaid,
akár szád, miközben ’de szép!’ sóhajjal
simítanék végig az arcodon.
Tudat alatt szavaid mormolom az utcán,
a lépcsőházban, otthon az ágyban,
megbénult minden más receptor,
az orr sem érez illatot,
’hahó, itt vagyok!’ rázom meg magam,
felébredek belőled.
Most minden szürke és üres.
Konganak a hétköznapok,
várok egy újat,
amitől ismét napokig létedhez ragadok.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.04. @ 05:50 :: Tóth Zita Emese