11. Váratlan látogató
Amikor Csaba reggel megébredt, Enikő épp sietve kapkodta magára az utolsó ruhadarabot.
— Hova sietsz? Ma szabadnapos vagy…
— Ez hiba volt. Nagy-nagy hiba… — felelte a lány, és nem nézett a szemébe.
— De miért? Hiszen… — ült fel hirtelen, de nem tudta befejezni a mondatot, mert Enikő mögött becsukódott az ajtó. Vagy inkább becsapódott? Utána akart sietni, de a járógipsz akadályozta a gyors mozgásban. Mire kinyitotta az ajtót, a lány már eltűnt a lépcsőfordulóban.
Enikő amint hazaért, sietve ledobta magáról a ruháit, rendszeretetét meghazudtolva, oda, ahova érte, majd beállt a tusoló alá. Nem törődött az épp szünetelő melegvíz-szolgáltatással. Irrigátor híján kézzel tett elkeseredett kísérletet hüvelye kimosására. Egy éjszakával az esemény után ez már fölöslegesebb a falra hányt borsónál. Végül megunta a „testedzést”, ami inkább hasonlított a tüdőgyulladással való kacérkodáshoz, mint egy nem kívánatos terhesség megelőzéséhez.
Reggeli sem kellett neki. Törökülésben felült az ágyára, háta mögé tette a párnáját, könyökét térdére helyezte és arcát a kezébe temette. Így ült ott órákon át, miközben gondolatai mókuskerékre jártak. Mazochista módon képzelte magát sorban édesanyja, nagymamája, osztályfőnöke és a főnővér feddő szeme elé. Időnként fellázadt, és édesanyja ellen fordult, miért hagyta el? Egyszer még nagyanyja ellen is megfogalmazta ezt a vádat. Mintha Böske tehetett volna betegségéről, amely elvitte. Majd a saját felelőtlensége miatt dühöngött, melynek helyét időnként a következményektől való félelem vette át. Vajon tényleg családi átok ül rajtuk, mely őt sem kerülheti el? Neki is ugyanaz lesz a sorsa, mint édesanyjának és nagymamájának? Bár még dédnagyanyját is ide sorolhatná…
Ezt az önmarcangoló hangulatot csak néha szakította meg az édes emlékezés. Minden ilyen után az önvád új életre kapott… Nem törődött gyomra lázadásaival sem, vagy tán épp jól fogott ez az önsanyargató magatartás?
Már dél is elmúlt, amikor csengetés zavarta meg. Nem túl lelkesen vánszorgott az ajtóig. Egy elegáns, ötvenes éveit taposó, ismeretlen nő állt az ajtóban.
— Zabolay Enikő? Dr. Hosszúmezői Veronika vagyok, Csaba édesanyja. Szeretném megköszönni, hogy a fiam gondját viselte, amíg szabadságon voltam. Nem is akárhogyan…
— Megfizette…
— Ne szerénykedjen! Lehet, az injekciót és a kötözést igen. Talán a bevásárlások árát is. De azt nem, hogy úgy viselje a gondját, amiként ön tette. Nem lett volna köteles főznie is rá. Nézze, én jártam Kolozsváron is az albérletben, ahol a fiam lakott. Ezt a lakást nem ő tartotta rendben. Látszik a női kéz nyoma. Köszönöm! — nézett a szemébe, majd meg se várta, amíg a lány valami választ hebeg, hanem folytatta. — Azért jöttem, hogy haza vigyem a fiamat Brassóba. Szeretném Csaba sérült térdét megvizsgáltatni a kollégáimmal. Barót mégiscsak egy vidéki kisváros, nálunk a felszereltség is más… Majd ha anya lesz, megérti az aggodalmamat. Egyedüli gyermekem, még ha felnőtt is. Tudom, a legjobb tudását, sőt a lelkét is beleadta gondozásába, de orvosként nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha nem jönne teljesen helyre műhiba következtében. Az én döntésem, már ezzel a szándékkal utaztam ide. Ezért akartam személyesen magyarázkodni. A fiam mindenáron ide akart jönni, de nem hagytam, mert ezt nekem kell magamra vállalom. Brassóban saját házunk van, az udvarra is ki tud majd járni/ülni, jobb lesz ott neki, mint itt a negyedik emeleten bezárva.
— És az anyai gondoskodás… — tette hozzá Enikő fakó hangon.
— Örvendek, hogy megérti. Mondtam neki, nem kell ettől aggódnia. Azt is szeretném még megkérdezni, nem tartozik-e valamivel? A fiúk olyan felelőtlenek tudnak lenni…
— Nem…
— Még egyszer köszönöm, amit érte tett.
Csaba magában őrlődött. Őt is nagyon felkavarta a szerelmes együttlét utáni furcsa távozás. Egymás karjában aludtak el. S reggel… Mi váltotta ki a lányban a bűntudatot? Nem tudta, mit mondjon neki, ha legközelebb idejön, miként hozza szóba az esetet. Bármilyen ötlete jött, azonnal elvetette. Majd gyanakvás ébredt benne. Érezte, a válasz a lány elhallgatott múltjában lappang. Magára haragudott, miért nem vallatta erélyesebben, hiszen rosszul esett neki, ahányszor Enikő elterelte a szót, ha faggatni kezdte. Mintha valamiért fájdalmas lenne az emlékezés. Támaszként nem szolgált számára csak egy-két elejtett félmondat. Megkísérelte elterelni a figyelmét erről, és elfoglalni magát, de nem tudta. Egyedül a szerelmes este-éjszaka felidézése volt képes időről időre másfele terelni gondolatait. Ha még egyszer karjai közt tarthatná… Egy ilyen álmodozásból riasztotta fel a csengő. Boldogan ugrott fel és indult ajtót nyitni. „Jesszusom, mi van itt a szobában!” nézett körül az ajtó felé sántikálás közben. Enikő megint dohogva áll majd neki rendet rakni, de nem baj, fő, hogy itt van. Ismét belehasított a felismerés, nem tudja, mit mondjon a reggeli furcsa távozásról.
Ám nem a lány állt az ajtóban. Édesanyja aggódó arcával nézett szembe.
— Teee… Te miként kerülsz ide?
Amint ez kicsúszott a száján, azonnal rádöbbent, édesanyjának az este kellett megérkeznie Magyarországról.
— Mit képzeltél kisfiam, az után a levél után, amelyik otthon várt, nem utazom azonnal ide?
— Egészen elvesztettem az időérzékemet, mióta itt vagyok bezárva… — magyarázkodott, majd ijedten nézett körül, miközben megpuszilta édesanyját. Megkönnyebbülten vette tudomásul, az este történteknek nincsen semmi látható nyoma. Szerencsére a tányérokat és poharakat már elmosta és eltette. — Hogy volt Magyarországon, mesélj!
— Az ráér, azt akarom tudni, mi történt veled? — torkolta le az anyai aggodalom.
Nem volt választása, el kellett mesélnie, miként sérült meg, majd próbálta megnyugtatni édesanyját, jó kezekben van. Nem kellett lejárnia a negyedik emeletről, megvolt mindene, meleg étele is, szakértő gondozást kapott… És még le sem húzták róla a bőrt is. Hiába minden akadékoskodás, egy aggódó anyatigrissel nem érdemes vitába szállni. Rendben, ez is kórház, de csak vidéki… Apelláta nincs, ha a doktormama meg akarja mutatni a kollégának is, akiben jobban megbízik. Igen ám, de Enikő… Még sem lehet elmenni csak úgy… főleg az éjszakai és reggeli történtek után. „Ez hiba volt. Nagy-nagy hiba…” — kijelentést is tisztázni kellene. De csak négyszemközt… Az anyasárkány pedig mindenáron személyesen akarta megköszönni a fia iránti gondoskodást. Csaba pokolba kívánta édesanyja természetét, de jobbnak látta a kisebbnek tűnő rosszat választani. Majd otthonról felhívja Enikőt telefonon.
Ám a telefonálás sem bizonyult sima ügynek. A lány nem ücsörgött a telefon mellett, s amikor végre elérte, akkor behallatszott a kagylóba a kolléganőinek a hangja. Ilyesmit pedig mások füle hallatára nem lehet megbeszélni. A legtöbb, amit Csaba meg mert tenni, hogy magyarázkodott édesanyja és kurta-furcsa búcsú nélküli távozása miatt.
Enikő közben számolta a napokat. Ciklusa sohasem jött meg óramű pontossággal, ám mint édesanyjánál is, a terhesség más jelei is korán jelentkeztek. Tudta, a nőgyógyászi vizsgálatot csak halogatja. Édesanyja és nagymamája sorsára jutott. Az amúgy is zaklatott hangulatban csak irritálta Csaba telefonálgatása, főleg saját elutasító válaszmodora, amint kurtán-furcsán tudomásul vette a férfi magyarázkodását, vagy a kifogásai, amivel véget vetett a beszélgetéseknek. „Épp egy sürgősség…” „Hív az orvos…” „Épp vizit van…” „Le kell mennem a gyógyszertárba…” Kolléganőinek is feltűnt, hogy az egyébként sem beszédes lány az átlagosnál is hallgatagabb, többet hibázik és érzékenyebb, ha valamiért figyelmeztetik. Végül Kelemen Nóra, a főnővér hívta be irodájába.
— Mi a baj? — kérdezte kedvesen. — Látom, valami nagyon emészt már napok óta.
— Semmi… — felelte lesütött szemmel.
— Szóval van. Szerelem? — kérdett rá, majd ráérezve a dacos hallgatás okára nagyot sóhajtott. — Nem jött meg a ciklusod, ugye?
A beszédes csönd után rászólt:
— Lemész a nőgyógyászhoz! Most! — szólt rá ellentmondást nem tűrően. — Nem csavarokkal dolgozol, hanem kezeden emberéletek forognak kockán. Egy rossz hír bizonyossága is jobb ennél az állapotnál!
A telefonkagylóért nyúlt, majd a nőgyógyászatot tárcsázta a járóbeteg-rendelőn.
— Sipos doktor úr vár.
Nem tehetett mást, lement. Miközben nyilvántartásba vették, mint terhest, üres tekintettel, gépiesen felelt a kérdőív kitöltéséhez szükséges kérdésekre. Az ilyenkor szokott orvosi tanácsok ködön keresztül jutottak el tudatához, értelmüket fel se fogta igazán. Az orvosban volt annyi tapintat, és nem oktatta ki. Látta, már amikor belépett az ajtón, nem örömhírt fog közölni vele. Enikőt a sírás fojtogatta, de végül sikerült uralkodnia magán.
A folyosón több személlyel összeütközött. Azt sem tudta, férfitől vagy nőtől kért-e bocsánatot. Ám az egyik nem akart félreállni, hiába próbálta elnézést kérve jobbról is majd balról is kikerülni. Akkor nézte meg jobban az útjában álló férfit. Csaba állt előtte.
— Meg sem ismersz? — mulatott rajta. — Most értem vissza Brassóból, de nem bírtam kivárni a délutánt. Az osztályon mondták, itt vagy a járóbeteg-rendelőn. Alig várom, hogy kettesben beszélgethessünk — nézett körbe sokatmondóan a tömegen. — Azóta sem hagyott nyugodni az a mondat, amivel elmentél. Én pedig… Telefonon meg nem lehetett, állandóan hallottam a kagylóban másoknak a hangját, s édesanyám se igen hagyott magamra… Olyan kurtán-furcsán válaszolgattál, ha felhívtalak, mintha terhedre lettem volna… Délután majd tisztázzuk… Van egy csomó örömhírem. Képzeld, édesanyám elintézte, helyezzenek át Brassóba. Egy tanárnő súlyosan megbetegedett. Betegnyugdíjazni fogják, és a második évharmadtól már ott taníthatok. Kerített a helyembe is valakit, így elengednek. Az idén csak időszakos áthelyezéssel, de jövőre lehet, meg is hirdetik az üres katedrát. Nem volt sima ügy, de édesanyám a tavasszal megmentette a megyei főtanfelügyelő életét, amikor súlyos infarktusa volt…
— Örvendek, hogy sikerült… — felelte Enikő, de jeges hangneme úgy hatott, mintha azt mondaná: „Mi közöm nekem ehhez?”
Csaba feleszmélt. A lány nem osztozik örömében.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
