13.Találkozás a „házisárkánnyal”
Látványos leánykérés és leendő anyósa által szerzett állás ide vagy oda, nem kis szorongással ment „bemutatkozni”. Első találkozásukkor egyik nevelőnője, Köteles Magda jutott eszébe, kinek a hangja akkor is megrémisztette, ha a folyosó végéről hallotta. Neki voltak ilyen ellentmondást nem tűrő kijelentései, és ítéletei, mint: „Azért jöttem, hogy a fiamat hazavigyem Brassóba!” „A fiúk olyan felelőtlenek tudnak lenni…” Ezt a benyomást alakította ki róla, még akkor is, ha azért jött, hogy megköszönje a gondoskodást. Csaba hiába nyugtatta.
— Nincs mitől tartanod, majd meglátod. Kedves, gondoskodó asszony, és ha jobban megismered, megszereted. Csak a fiacskáját nehogy bántani merészeld! — tette hozzá kaján iróniával. — De ugye te nem akarsz bántani? — ugratta.
Csabáék háza mélyen nyúlt el a telken. Úgy tervezték, két családnak legyen benne hely. Elöl Csaba lakott szüleivel, hátul, az udvar végén nagyszülei. Nagyapja élt még, de már nehezen látta el magát. Mióta Csaba elkerült otthonról, átköltözött a lányához, unokája üresen maradt szobájába. Előbb-utóbb a fiú úgyis megnősül s kell neki és családjának egy külön lakás, aminek egyébként épp eljött az ideje.
Enikő megilletődve nézett szét leendő otthonukban. Az egykori tömbház-lakásuknál szinte másfélszer magasabb, tágas szobákat ódon, diófa furnéros bútorok töltötték ki, amelyek be se fértek volna egy panellakás ajtaján. A polcokról aranyozott borítású régi könyvek néztek szembe vele, részben válogatott irodalom, részben orvosi szakkönyvek. Akadt közöttük XIX. századi kiadás is. Csaba nagyapja is orvos volt, a dédapja is. Ő szakította meg e hagyományt. Tizenegyedikes korában derült ki, édesapjának májzsugorodása van. Amikor látta, se nagyapja, se édesanyja nem tud segíteni rajta, akkor jelentette ki:
— Én nem akarok orvos lenni, és tehetetlenül szemlélni betegeim útját a halál felé. Az orvostudomány egy kétségbeesett harc ellene, amelyben az ember előbb vagy utóbb alulmarad. Szép dolog megmenteni egy életet. Ez csak egy csata, ám a háborút mindenképpen elveszted. Én tanár akarok lenni!
Édesanyja, aki aznap két infarktusos betegének életét sikertelenül próbálta megmenteni, elfogadta döntését.
A meleg, kedves fogadtatás fokozatosan oldotta feszültségét, bár nehezen engedett fel. Csaba nagytatáját hamar a szívébe zárta, első pillanattól kezdve szimpatikussá vált neki a kisöreg, aki remekül tudott mesélni. Élvezet volt hallgatni kalandjait. Orvosként dolgozott a „békeidőkben”, a királyi diktatúra idején, a legionárius világban, és a kommunizmusban.
— A betegség és halál előtt mind egyenlők vagyunk. Ott demokrácia van. Nincs az a hatalom, amely elől azok megfutamodnának. S a hatalmaskodók mind esendőkké válnak, ha megbetegszenek… Mondd leányom, miért akartál mindenáron gyermekekkel dolgozni? — szegezte neki a kérdést.
— Mert ott még van esélyed a gyógyításra. S a gyermekek hálásak…
— Igen… azokkal a legjobb dolgozni… — értett egyet az öreg, majd szemmel láthatóan elragadták az emlékek.
Veronika intett, ne zavarja. Meglepő volt e kettősség a viselkedésében. Hihetetlen részletekre emlékezett az ötven évvel azelőtt történtekkel kapcsolatban, s a következő pillanatban elfelejtette mit is akart tenni, miért indult el egy adott irányba. Enikőt mégis e jelenet nyugtatta meg. Az a megértés, amivel Csaba és édesanyja kezelték ezt. Talán akkor vele is megértőek lesznek. Csodálattal töltötte el a békességes hangulat, és a teljes család érzése, amelyben neki nem volt soha része.
Amint befejezték a vacsorát, ő is azonnal felállt, hogy segítsen elrakni a mosatlant. Leendő anyósa mosolyogva nyugtázta a segítő szándékot.
— Én mosogatok, te majd törölgeted, jó? — ajánlotta fel.
Egy ideig csendben tették a dolgukat. Végül Veronika törte meg a csendet.
— Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek. Csendes, szerény, igyekvő, és gondoskodó. Amikor a fiamnál jártam, a balesete elvakított. Nem láttam, nem hallottam, csak egyet tudtam, haza kell hoznom. Orvosi műhiba miatt nem lehetett második gyermekem, pedig nagyon vágytam egy kislányra. Talán emiatt is vagyok ilyen aggályoskodó vele… Ha elvesztem, többé nem lehet… Mindig aggódtam, ki lesz a párja. Egy ilyen rendes, jófiút könnyen kihasználnak a lányok… Miközben hazafele utaztam, tudatosult bennem sok minden. Bár bementem hozzád megköszönni, csak utólag jöttem rá igazán, mennyi mindent tettél érte. Azt mondtam akkor magamban, miért nem talál Csaba magának egy ilyen gondoskodó lányt? Aztán este azt is észrevettem, mennyire emészti a búcsú nélküli eljövetele… Akkor még azt hittem, egyoldalú ez a vonzalom. Egy két évvel ezelőtti csalódás nagyon megviselte. Nem bírtam tovább, anya vagyok… Rákérdeztem.
— Mesélte… — pironkodott Enikő.
— Volt már szerelmes, de soha nem beszélt lányról ilyen rajongva. Vigyázzatok egymásra. Érezd magad jól a családunkban — mosolygott rá kedvesen leendő menyére.
— Köszönöm…
— Egy ideje nagyon vágyok unokákra. Nyugtattam magam, előbb fejezze be az egyetemet. Mégis azt hittem, megrémít majd a hír, amikor tudomásomra hozza, hogy nősülni akar. Az, amiként gondját viselted, megnyugtatott. Kicsit önállótlan, tudom, az én hibám. Ha már nem lehetett egy leányom is, minden szeretetemet rá pazaroltam. Kell mellé egy gondoskodó asszony. S lám, rád talált.
Enikő pironkodva hallgatta leendő anyósa szavait. Feszélyezte az előlegezett bizalom.
— Igyekezni fogok, ne csalódjon bennem…
Egy ideig csendben dolgoztak tovább. Végül ismét Veronika törte meg a csendet, amikor már elrakták az utolsó tányért is. Nekitámaszkodott a kredencnek, jelezve, szívesen venné, ha még kettesben beszélgetnének egy picit. A szobából vidám férfitársalgás hangja szűrődött át, minek megzavarni.
— A hátsó lakásban is van konyha, természetesen külön háztartáson leszünk. Két asszony egy konyhában… még ha anya és lánya is, akkor is szikra pattan. Anyósból pedig pláne megárt a sok. Ha kell, majd becsukjátok az ajtót, ha kell, áthozzátok a gyermeket, mire megszületik, addigra épp nyugdíjba megyek. Fáraszt a sok ügyelet, nem vagyok már mai csirke. S a kardiológia… — sóhajtott. — De azért szólíthatlak lányomnak, ugye? — mosolyodott el a zavart hallgatáson, melyet beleegyezésnek is lehetett venni. — Amikor megtudtam, nem lehet még egy gyermekem, nagyon összetörtem lelkileg. Mi hárman voltunk testvérek… Két öcsém van. Ikrek. Úgy képzeltem, majd ha felnő a lányom, majd együtt járjuk az üzleteket, babaruhácskákat keresgélve, és segítek neki, amiként nekem is édesanyám, amikor megszületett Csaba. Olyan jól fogott, hogy akkor mellettem lehetett. Téged megfosztott a sors e támasztól… Ha elfogadod… Természetesen, csak ha neked is így lenne jó… Nem akarok rátok telepedni. Anyósommal sokáig elég feszült volt a viszonyom… Nem szeretnék az ő hibájába esni.
— Én… Olyan furcsán érzem magam… Önök olyan kedvesek… Nemcsak hozzám, egymáshoz is… Nekem nem volt se apám, se nagyapám… Édesanyám és nagymamám sokat veszekedtek… Én nem tudom, miként… — hebegett-habogott Enikő.
— Majd megszokod. A jót könnyű… — mosolygott vissza Veronika. — Gyere, menjünk, mielőtt túl vidám lesz odaát a hangulat — intett a nappali felé, ahonnan már anyósnóták hallatszottak át. — Menj csak, én… — jelezett, hogy előbb a fürdőszobában van elintéznivalója.
Amikor Enikő a szobába nyitott, Csaba épp háttal az ajtónak a poharakat töltötte újra. A lány odament hozzá, és elkobozta az üveget.
— Ne igyál többet…
— Ó, na, nem rúgtam be, csak picit jókedvem van… — kapta el a poharat, mielőtt menyasszonya arra is szemet vetne. — Azt csak bánatomban szoktam…
Válaszul a lány fél kézzel megigazítgatta vőlegénye nadrágját.
— Mi a fenének húzod a hónod aljáig?
A férfi se volt rest, szembe fordult vele, majd ismét felhúzta.
— Utálom, amikor úgy érzem, elvesztem! Nekünk nincs olyan széles csípőnk, mint nektek!
— Úgy nézel ki, mint a főnököm! Összeköthetnélek vele! — próbált Enikő kompromisszumos megoldást találni a nadrág magasságára.
— Téged meg édesanyámmal! — dohogott Csaba szenvedő arccal. Tudta, hiába néz segélykérően a belépő édesanyja felé, hiszen emiatt vele is össze szokott szólalkozni.
— Hátha te majd rendre tudod szoktatni… Én hiába veszekedtem vele huszonöt éven át.
Az öreg ezt meghallva, harsányan elnevette magát:
— Na, Csabikám, megáldott téged az Isten két gondoskodó fehérnéppel! S még egyet is értenek! Jaj neked!
A szenvedő alany erre egyet rántott a nadrágján, hogy bebizonyítsa, csak azért is férfi a háznál, majd sietve leült.
— Na, megettek? Ham-ham-ham? — ugratta Csaba Enikőt, miközben Barót fele ment velük a távolsági autóbusz. Ám a lány gondterheltsége nem múlt el, sőt.
— Olyan szeretettel fogadtak… Én pedig… Nem tudom, miként fogok helytállni. Annyira szeretném bizonyítani…
— Előítéletek. Azt is előre elkönyvelted, hogy eltaszítlak magamtól, ha megtudom, gyermeket vársz… Azt is, hogy a „doktorok” kinéznek majd maguk közül. S lám…
— Pont ez a szeretet, ami körülvett ma, az rémiszt meg. Egész gyermekkorom alatt, már akkor is, amikor még élt édesanyám és nagymamám, irigyeltem azokat, akiknek igazi családjuk volt. Erre vágytam… S most… Félek, nagyon félek! Nem szeretném ezt elveszteni. Nem tudom, helyt tudok-e állni. Ez számomra akkora teher… Nem akarok megbukni, mint anya, mint feleség, mint meny, és mint családtag… Én szeretném…
— Nem kell bizonyítanod semmit.
— Félek… Nagyon félek…
— De miért?
— Csak egy megérzés…
— Rémeket látsz! Látod, mindannyian szeretünk. Csak azt kaptad, amit eddig is megérdemeltél volna, de megfosztott tőle a kegyetlen sors.
— Ez egy álom, és rettegek, kegyetlen lesz az ébredés.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
