Egyszer egy vadász éppen az erdőből kifelé ballagva találkozott egy paraszttal, aki megszólította:
— Vadászuram, lőjön nekem egy nyulat! Úgy ennék egy kis nyúlpecsenyét…
A vadász végignézte a parasztot, és megkérdezte:
— Mi lesz a fizetség a nyúlért? Mert ugye nem kívánja, hogy ingyen pazaroljam a drága lőszert?
A paraszt megvakarta a tarkóját, majd mondta:
— Szegény ember vagyok, ezen a kicsinyke földemen kívül semmim sincsen.
— Hát bizony, ez nem sok. Vajon megterem-e rajta egy zsák krumpli?
— Ha akarom, akkor igen.
— No, akkor kössünk üzletet! Uraságod ad nekem egy zsák krumplit, én pedig lövök magának egy szép nyulat.
A parasztnak tetszett az ajánlat, és belecsapott a vadász markába.
— Mondja vadászuram, mikor kapom meg a megígért nyulat? Nem lehetne, minél előbb, mert már nagyon megenném.
— Ha akarja, akkor még ma meglövöm, de kíváncsi lennék, mi lesz a zsák krumplival?
— Sajnos arra sokat kell várni, hiszen még csak a nyár elején járunk, és nincs itt a krumpliszedés ideje. De amint megérik, azonnal szállítani fogom. Türelem… türelem, vadászuram!
A vadász még aznap lőtt egy nyulat és elvitte a parasztnak. A nyúlból olyan finom vacsorát készített a paraszt felesége, hogy a házban mindenki megnyalta a tíz ujját, a bundájából meg egy szép kucsmát készíttetett az urának.
Eljött a krumpliszedés ideje. A paraszt kilencvenkilenc zsák krumplit vitt haza a földről, és mindet verembe rakta. Ellenben megfeledkezett az ígéretéről, vagy talán nem is akarta betartani. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Ha csak tehette, elkerülte a vadászt, aki egy ideig türelmesen várta a krumplit, de amikor látta, hogy a paraszt nem szándékozik megadni, amit még tavasszal megígért, elment hozzá és megkérdezte:
— Mikor kapom meg a zsák krumplit?
A paraszt mindenfélét összehordott, és újból csak ígérgetett:
— Kicsit még szikkadni kell a kolompérnak* a veremben. Majd amire leszüretelek, megkapja a krumplit.
A vadász belenyugodott az ígéretbe. Azt gondolta, jó lesz a krumpli szüret után is.
Elmúlt a szüret, de a zsák krumplival nem akartak bekopogni a vadászház ajtaján. Hiába nézegetett a vadász a falu irányába, a parasztot nem látta jönni. Megunta a várást, és újból elment hozzá.
— Már mindenki leszüretelt, ideje lenne megadni a tartozást, gazdauram! — mondta a megszeppent parasztnak.
— Jaj, jaj, vadászuram — siránkozott a paraszt — megadnám én azonmód, csak előbb lefejteném a borocskát, és krumpli mellé adnék egy pint bort is. Kérem, legyen még kicsit türelemmel!
Addig-addig beszélt, míg a vadász újból hitt neki, és hazament. Közben az idő egyre múlott. Lassan beköszöntött a zord tél, de zsák krumpli sehol…
Türelmes ember volt a vadász, mégis egy nap megunta a várást, és felkerekedett. Elment a paraszthoz, aki éppen fát hasogatott az udvaron. Fején volt a nyúl bundájából készült kucsma.
— Adjon Isten minden jót! — köszönt a parasztnak. — Jöttem a zsák krumplimért. Elvinném, ha nincs ellenére.
A paraszt úgy tett, mintha nem hallaná, és hasogatta tovább a fát.
— Jöttem a krumpliért! — ismételte meg jó hangosan, de a paraszt most sem méltatta válaszra.
Amikor a vadász harmadszorra is érthetően elmondta, miért jött, a paraszt felcsattant és mérgesen mondta:
— Nem tartozék én magának semmivel, bizonyára eltévesztette a házszámot! Mivel tudja bizonyítani, hogy adott nekem egy nyulat?
A vadász elgondolkodott, és végül belátta, valóban nincs rá tanú, hogy nyulat lőtt a parasztnak. Hiába is erősködik, nem tudja bizonyítani az igazát. Így jobban teszi, ha sarkon fordul, és elmegy. Már meg is fordult, amikor váratlanul lekapta a válláról a puskáját, és célba vette a paraszt kucsmáját.
— Vigyázzon gazdauram, fején ül egy nagy nyúl! Még le találja harapni a fülét, de én segítek a baján. Lepuffantom azt a beste állatot!
Ekkor kapott észbe a paraszt, hogy a vadásznál fegyver van, aminek a csöve feléje irányul. Erre rögtön emlékezett, mit ígért tavasszal. Nem volt több kifogás, halasztás, azonmód ledobva a fejszét, szaladt a verembe a zsák krumpliért. Annyira berezelt, hogy szó nélkül vitte a zsákot egészen a vadászházig, de még előtte megtöltött egy pintes üveget borral, hogy a vadászt ezzel kiengesztelje, amiért be akarta csapni.
Végül szent lett a béke. A vadász házához érve megitták a pint bort, úgy nótáztak, hogy az egész erdő zengett tőlük.
* kolompér – népiesen a faluban Zalaapátiban, ahol sokáig éltem, így hívták a burgonyát a régi öregek.
(Kép forrása:internet)
Legutóbbi módosítás: 2013.08.07. @ 08:13 :: Apáti Kovács Béla
