Először a haját vettem észre, ahogy gyengéden simogatta a vállát, miközben elsietett mellettem. Ezután a parfümje erős, de egyben kellemes illata csapott meg. Egy aranyló búzamező suhant el, melynek oly édes illata volt, mint egy csokor frissen szedett barackvirágnak.
Mindez egy másodperc alatt zajlott le.
Ezután kapcsolt az agyam: „Szép a csaj, lépned kéne!” , így elkezdtem felmérni a terepet.
Egyedül sietett végig a bevásárlóközponton, farmerkabát és szoros, bézs színű nadrág volt rajta. Nem azért jegyeztem meg a színt, mert annyira érdekelne a nadrág, inkább az kötött le, ami benne volt. Szóval hidd el nekem, kedves olvasó, az ilyen alakot öröm nézni.
„Mi a francot csináljak?” — csapott belém hirtelen a kérdés. — „Odamenjek hozzá? Kérdezzek tőle valamit? Szingli vagyok, és vele sem látok pasit. Talán megérné beülni vele egy kávéra…” Mire ezen a gondolatsoron végigjutottam, a lány már el is tűnt a tömegben, én meg így vigasztaltam magamat: „Biztos lököttnek tartott volna, ha csak úgy leszólítom. Legalább kellemes látvány volt, nincs ebben semmi rossz.”
Úgy tűnik, ebben tévedtem, ugyanis pont ma találtam egy cikket, miszerint társadalmunk kifinomult nőnemű egyedei ki nem állhatják, ha szemünket rajtuk legeltetjük. Az pedig maga a halál, ha odamegyünk hozzájuk és elmondjuk, milyen szépnek tartjuk őket. Na, ez nálam kivágta a biztosítékot! Világéletemben azt hittem, hogy kétféle módon közelíthető meg egy lány. Az elsőt nem részletezem, mert hiszem, hogy (sajnos) mindenki ismer olyan bunkót, aki csak odamegy egy csapat csajhoz, és tíz perc múlva meg is szerzi az aznap esti programját.
Személy szerint a második — egyben sokkal sikertelenebb — módszert vallom: teremts szemkontaktust, ha az megvan, menj oda, dicsérd és nevettesd meg, majd próbáld megismerni. Az, hogy már több mint három éve egyedül megyek haza betehető annak, hogy nálam már a szemkontaktus teremtése is bukásra van ítélve, de a fő ok az, hogy egy beszari…
„Uramisten!” Copfba font hosszú fekete haj, sugárzó zöld szemek, és szorosan a tökéletes alakjához tapadó cicanadrág! Naná, hogy az utolsót és a benne rejlő formás csomagot vettem észre először! „Szóval megint itt tartok!” Ha az életem egy focimeccs lenne, akkor a kommentátor valahogy így közölte volna le a következő öt percet: „Dávid megszerezte a labdát! Teljesen nyílt az út előtte! Se védők, se kapus, csak ő és a gól! Most mégis mit csinál? Miért nem mozdul rá egy ilyen kihagyhatatlan helyzetre? Hát ez hihetetlen! Elkezdett a másik irányba futni!”
Ahogy arra korábban utaltam, az elutasítástól rettegő gyáva féreg vagyok. Az egyetlen, amit nem értek, hogy miért zavar egyes hölgyeket, ha dicsérik őket? Nincs olyan sok lánybarátom, de ha épp elkísérem őket valahova — ajándékot venni a tesójuknak, vagy mert van egy lyukas óránk —, mindig felajánlom, hogy belém karoljanak. Ha kérdőn néznek, elmondom, hogy azt akarom, az egész bolt irigykedjen rám, mert egy ilyen gyönyörű lány sétál velem. Érdekes, eddig egyikőjük sem mondott nemet. Úgyhogy itt volt újra a nagy kérdés: „Mi a francot csináljak?” Ez nem költői kérdés, kedves olvasóm. Nagyon örülnék, ha valaki végre elmondaná a játékszabályokat, ugyanis elegem van már a bizonytalanságból. Ami pedig egyenesen a plafonra küld, az a haverjaim mottója: „Nem tudom, mit csináltam, az ilyesmit érezni kell!”
Ott voltam egy rozsdás, gyakorlatilag bukott csajozási rutinnal, kiadó szívvel és egy gyenge, valószínűleg erőltetett mosollyal az arcomon. A válasz pedig továbbra sem akart megjönni…
Talán apámnak és az indiaiaknak van igazuk. Apámnak abban, hogy a csillagos eget is lehozhatod egy nőnek, ha nem érdeklődik irántad, nem lesz sikered. Az indiaiaknak pedig abban, hogy már gyermekkorukban megtalálják későbbi férjüket/feleségüket. Lehet, hogy nem dúl köztük hatalmas szerelem, de őszintén szólva, a világ többi házasai sincsenek annyira megőrülve egymásért. A számok legalábbis ezt mutatják.
Ami engem illet, még adok magamnak pár évet. Ha addig nem ér isteni szikra, és barátnőm se lesz — tehát csoda sem történik —, akkor irány India!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Deme Dávid
