Egy szokványos, hideg, téli estén hazafelé tartottam a város főutcáján. A nap már régen elbújt a házak között, sötét lepelbe öltözött minden, a földön nyugvó friss hó egyenletes ritmusban ropogott a talpam alatt.
Az utca kihalt, szinte élettelen volt, mégis jó érzéssel töltött el, ahogy a szememet végigvezettem szebbnél-szebb fényein, ameddig csak elláttam. Többnyire csend volt, csupán egy-egy elhaladó jármű zaja váltotta fel a meghitt nyugalom hangját. Miután ezek is elcsendesedtek, elnémult a nyüzsgő központ, és már csak saját lélegzetvételemet, illetve lépteim összecsengő szimfóniáját hallottam, miközben változatos színvilág tárult elém a távolba tekintve. Arcomat és kezemet hűvös szellő simogatta, az égből pedig angyalok fehér könnyei hullottak. A föld mindenhol azonos színben pompázott, nem volt más, csak fehér és fekete. Az utat szegélyező fák szertefutó karjain mintha áttetsző kristálycseppek gyöngyöztek volna, így megtartva szépségüket a hideg fogságában is.
Lépteim ismétlődő ritmusa fokozatosan gyorsult. Éreztem a csontig hatoló hűvös ölelést, ami a vizet is tükörré varázsolta, és csak akkor vált láthatóvá, mikor a levegőt magam elé fújtam. A parkoló autókra, oszlopokra, házakra fehér takaró símult, és úgy csillogott az út, mintha gyöngyökkel lett volna kirakva. A suttogó szellő, a város arca és a mindent beborító pelyhes tenger letisztult, színes fehérséget alkotott.
Sötét hajam ősszé változott mire hazaértem, ujjaimmal nem éreztem a kilincset. Néhány perccel később lassan levette vállamról kezét a hűvös ölelés, és jégtáncát az éjszaka utcáin folytatta tovább.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.02. @ 12:08 :: Jurcsák Tamás