Csendzsákjaink, gyakran telnek,
mikor ura lesz az est az égnek,
s lám, látom magam előtt szemed,
és szád szélét, ahogy rágódsz, eszed,
ahogy fogalmaznád a mondatot,
és gyűröd az időd ráncait,
kézfejeden elmerengsz,
Jaj, nem vagy itt.
Bárcsak mosolyogna a fény szemedben,
mint lángízű ifjonti ének,
és versszínekben újra írnál,
énekeket.
Elveszett sorok közt kutatva,
meglelnéd-e magad,
emlékeznél-e, mikor a cinke kacag.
A vadvirágok kis csokrára,
a földes folyosó illatára,
Mondd, hallanád ugye még, ha lehetne,
ha eléd hoznám, és feléledne,
minden kicsi dallam,
versszobák ablaknyi dalban.
Ha csak egészen is halkan,
de rám mosolyognál,
hogy halljam.
2013.08.08.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.09. @ 17:00 :: Kapocsi Annamária