Oktáva Oktáviának
Maradjon titok bennünk a csalódás,
leborulok majd, s könnyed megered,
ott, hol rózsás kedvünk már csak halódás,
s bilincs lett az elvesztett szerelem.
Hol a vágy is pusztán ajtócsapódás,
mit halkulva hintenek fellegek:
Hol feledés, szürkeség jár nyomodban,
s minden lépted távolodva koppan.
Vigasztalót kéne most kiáltanom,
a legforróbb emlékek ködéből,
de csak állok ott, mint egy bamba barom,
múltat sírva, s félve a jövőtől.
Egyre búsongóbban lóg üres karom,
lelkemből szakadt hasztalan s tőből.
Nem ölel már úgy senkit soha többé:
angyalok vittek el mindörökké.
( Pest-Buda 2013. Május 14.)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: M. Laurens
