Szememre szórja csillagát az őrült,
akarva még, hogy minden éj legyen,
pohárba tölt magánysötét borából,
a gyertya lángból új regényt varázsol,
s mesés világgal indul ellenem.
Talán nem is tudod, ha megtalálsz –
sötétbe túr a gyenge öntudat,
ecsetre ken, mi színt lopott a mától,
s a hallgatás finom falára mázol
lemoshatatlan, gyáva foltokat.
Ölembe gömbölyödve mind az álmod,
ne lásd, nyakamra font kötél a láz,
milyen kevés a rezzenésnyi távol,
tüzet lehel, s a füstje, mint a fátyol,
simítva rám terül, akár a gyász.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.31. @ 22:13 :: Nagy Horváth Ilona