Óvatosan csípte ujjai közé a lapot… azt a napot.
Pakolt. A doboz fedele nemrég még csillogott, valami különös varázsa volt. Csodálkozva nézte, mi történt, hogy most olyan kopottnak tűnik?
— Mit csinálsz? — kérdezte a férfi.
— Emlékeket gyűjtök, elviszem magammal.
— Nem kellene gyűjteni, nálam mindig megtalálod… — nézett az egyik képre.
— Ki tudja meddig? — simította fáradt homlokredőit a nő.
— Az csak rajtad múlik — suttogta, s olyan titokzatosan fordult felé félig lehunyt szemmel, de a nő pontosan tudta, jól lát mindent, csak titkolja.
Mindig voltak titkai, s ő kutatott közöttük, pedig jobb lett volna rejtve hagyni őket.
— Elmegyek! — mondta hirtelen —, s a férfi tekintetét kereste.
— Hova sietsz? — hallotta a távolodó hangot.
… de, hiszen az imént még itt volt. Széttekintett. Senki.
Szíve hatalmasat dobbant, majd kihagyott kicsit.
— Ne, csak még egyszer…
Elképzelte az eddigi szép napokat… a többi már nem is volt fontos.
— Titkok? — jutott eszébe a szó.
Óvatosan felemelte ezt az utolsó gondolatot, s betette a kopott dobozba. Rácsúsztatta a fedelét.
Az ablakhoz ment. Messze nézett, de közben az ajtó felé figyelt, várt… mindig várt.
Finom kis kopogás.
Behúzta a függönyt, a szűrt fények lábujjhegyen surrantak a szobába, valami különös, intim félhomályt szórtak léptei után.
Ajtót nyitott, s ott állt Ő talpig mosolyban.
— Nagyon vártalak! — súgta
— Tudom! — mondta a férfi, s azután több szó nem esett közöttük.
Pár óra múlva újabb lapot tartott a kezében… pontosan ezt… és hosszan nézett a tükörbe, mintha minden titokra ott lenne a válasz.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.06. @ 11:08 :: Sonkoly Éva