A napfény és a szél
kísér engem talán,
szembe rohanó fák,
mit hagyok magam után.
Idegen arcomon
Szűkül a végtelen,
Lehet, visszanéz még rám,
Egy másik életben.
Van, hol a zaj, van, hol a csend dalol,
Utamnak vége talán nincs sehol,
Szabad rab vagyok ég és föld között,
Ki egy testben üldöző és üldözött.
Szememből könnycsepp tör,
Lelkemen nagy teher,
Árnyékom elkísér,
Kértem, hogy: – Hagyjon el!
Emlékek szétszórtan,
Összegyűrt gondomat
Szívemre ráhajtom,
Így dobog a gondolat.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.11. @ 16:56 :: Thököly Vajk