Erzsike Péterék fölött lakott a társasházban, a finomkodó becenév nem túlságosan illett hozzá. Tenyeres-talpas, majd’ mázsányi falusi nő volt, ez a fiatalsága múlásával csak hangsúlyosabbá vált. A modora is ehhez passzolt, és egy méretes adag falmelléki rosszindulat sem állt tőle távol. Ő persze másként látta magát, egy finom hölgynek, és elvárta, hogy Erzsikeként előre köszöntsék. Ezt kis kivárással, leereszkedően viszonozta — már akinek viszonozta — majd túlfejlett fenekét fensőségesen riszálta tova oszlopszerű lábain, a legújabb rosszindulatú pletykák irányába.
A kivárás időtartamán pontosan le lehetett mérni, hogy a köszönő Erzsike megbecsülési skáláján aznap hol helyezkedik el. Péternek általában öt-hat másodperc múlva köszönt vissza — előre sohasem — vagy úgy tett, mint aki nem veszi észre, köszönhetően annak, hogy a társasházi konfliktusokban nem feltétlenül volt egy véleményen vele. Ez régebben történt így, mert Péter egy idő után megunta Erzsike szórakozását, attól kezdve üdvözlés nélkül elmentek egymás mellett. Erzsikét azért ez bosszantotta és kompenzált, a teraszán egy sereg sziromhullató virágot kezdett nevelni, amik évekig beszemetelték Péterék teraszát, de hiába reménykedett valami zaftos összeütközésben. Az alsó szomszédoknak egyszerűen megérte, hogy Erzsike ezzel kielégüljön piszkálódásilag, fütyültek rá, hiába hallgatózott a teraszon — hátha. Hallgatózni egyébként csakis nappal szokott, este nem, olyankor bezárkózott számtalan zárral, és leeresztette a redőnyöket. Rettenetesen tartott a ludvércektől. Ezt még a beköltözés utáni első hónapokban árulta el a szomszédoknak, akkortájt még jó volt a viszonya mindenkivel. Hogy a ludvércek miféle szerzetek, azt nem részletezte. Péter úgy gondolta, bizonyára a lidércekről lehet szó, akik sötétben a mocsárban világítanak, éjfélkor a keresztútnál rajcsúroznak, és elapasztják a tehenek tejét. Erzsike közeli falujában bizonyára ludvércnek tisztelték őket.
Teltek-múltak az évek Erzsike szomszédságában, egy szép nap a ház előtt beszélgető Pétert megszólította Erzsike férje.
— Figyelj, valaki megmérgezte a macskánkat, és kaptam egy fülest, hogy te lehettél az.
— Elpusztult a macskátok? Melyik?
— A barna.
— Nem, nem én voltam. Illetve nem is így mondom. Törjön ki a lábam, ha valami közöm lenne a macskátok megmérgezéséhez.
— Jó, jó, hát csak kérdeztem.
Pétert nem érdekelték a macskák, a macskaszeretet távol állt tőle, de hogy más háziállatát megmérgezze? A fenti konyhaablakban aztán egy pillanatra megpillantotta Erzsikét hallgatózni, így leesett a tantusz. Méregbe gurult, jó hangosan folytatta.
— A rosszindulatú korlátoltakat sem kedvelem, de még egyet sem mérgeztem meg belőlük. Élnek és virulnak. Aki ilyesmivel vádol alaptalanul, az törje ki a lábát, és a ludvércek látogassák minden éjjel!
Az eszmecserének ezzel vége is szakadt, csupán Erzsike hasonszőrű barátnője vigyorgott gúnyosan, ha találkoztak.
Nem sokáig, mert rá vagy tíz napra Erzsike a lépcsőházban felfelé menet elvétett egy lépcsőfokot, megbotlott, és legurult a fordulóhoz akkora robajjal, hogy többen fölrengésre gyanakodva kirohantak a lakásból. Felállni már nem tudott. Kettős lábszártörés, napokig súlyokkal húzatták a lábát a kórházban. És még ez volt a kisebb baj a babonás Erzsike szerint, mert úgy gondolta, hogy Péter minapi mérges kijelentése hozta rá a rontást. Akkor pedig hamarosan jönnek rá a ludvércek is! Jaj!
Barátnője hamarosan szóba elegyedett Péterrel, mindenfélét összehordott, végül is kibökte, hogy le kéne venni a rontást Erzsikéről, még mielőtt a rettenetes ludvércek tiszteletüket teszik nála.
Péternek volt egy kis lelkiismeretfurdalása az esettel kapcsolatban, és ő ugyan nem volt babonás, de a békesség kedvéért ráállt.
— Ezennel ünnepélyesen mindent visszavonok ludvérc ügyben, maradjanak, ahol vannak, tartsák távol magukat Erzsikétől! Ezt megparancsolom minden ludvércnek! Így jó?
— Jó.
Pár nap múlva megállt egy mentő a ház előtt, Erzsike két mankóval elindult a bejárat irányába, a kint trécselő szomszédok félreálltak. Erzsike egy percig megállt Péter mellett. Tekintetével ölni tudott volna.
— Macska — mondta Péternek.
Péter nem szólt vissza. Erzsike óvatosan felbicegett a lépcsőn, a felső szintről még egyszer lekiabált.
— Maaacskaaa!
— Huhúúú — huhogott vissza Péter —, ide ludvércek! Kicsik, nagyok!
Nagy puffanás volt a válasz, Erzsike idegességében megint megbotlott, és gurult pár lépcsőfokot. A mentő még nem ment el, így sürgősséggel visszavitték az ügyeletre. Szerencsére nem tört el újabb helyen a lába, az álkapcsa tört ketté. Pár nap után újra hazaengedték, a beszéde egy ideig lassúvá, szakadozottá vált. Ez azért nem tartotta vissza attól, hogy Péternek elmondja a véleményét.
— Méregkevr… macsk…
— Ja.
— Rontás… idéz…
— Ja.
— Elköltö… zünk… vaják… os.
— Ja.
— Boszor… kány…
— Má’hogy nagyon?
— Má…hogy…
Pár nap múlva tényleg megállt egy teherautó a ház mellett, és Erzsikéék felpakoltak rá. A teherautó elgurult, Erzsike pedig senkiről tudomást sem véve kisántikált a Skodájukhoz. Mögötte botladozott három lábon a megmaradt fehér macskája, amelyiknek a nagy sietségben véletlenül rábicegett a lábára.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Torjay Attila
