Kislány hintázgat a szakadék fölött,
libben a táj.
Marconává változnak a gondolatok,
faggatnak,
a szakadék melyik oldalán vagyok?
Kitartáshoz imát kontúroz az ég,
száll a hajam,
nem elég,
nem elég, ha csak a száj rándul félre,
ugrik a bal cipőm, mögé szegődik a jobb,
megérte-e a látszat,
hogy miközben az emberek
valaki erősre vágynak,
meghalok a maszkok mögött?
A szív helyére színlelés költözött.
Kitilt a józanész,
félek, önmagam hologramjává váltam,
elharapózott csöndek mögött
táncolni vágytam,
zenét.
Órák múlva is kong,
ma nem ért meg senki,
libben a táj,
csupán csak ennyi,
ahogy zuhan két cipő,
mint két apró alteregó,
szanaszét törnek a mélyben,
én egészben hintázok tovább,
a hajam száll,
a test marad.
Ma nem szabad.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.12. @ 20:32 :: Tóth Zita Emese