17. Radina[1]
Enikő, amíg ijedt kisgyermekként élte meg a rászakadt anyaságot, bizony vakon követett minden tanácsot. Így megoszlott a felelősség… Ám igyekezete közepette megszületett benne egy igény is. Szerette volna érezni, erőfeszítései nem hiábavalóak. Amilyen kétségbeesettek voltak próbálkozásai, pont olyan kétségbeesetten várta az elismerő visszajelzést. A már nem igényelt tanácsok mögött egyre gyakrabban észlelt rejtett kritikát, így egyre inkább érzett késztetést vadgalamb módjára reagálni anyósa tanácsaira:
— Túúdom! Túúdom!
Bár lelke mélyén így élte meg, még magának se merte bevallani. Csak egy kellemetlen érzés kerítette hatalmába, s még fel se tűnt neki, hogy egyre kevesebbszer kéri ki anyósa véleményét. Inkább Csabához fordult megerősítésért, az addigi „kétbalkezeshez”. Legalább férje is érezze, figyel rá, és nem hanyagolja el, mint első nagy veszekedésük napjáig. Ám nemcsak ő érzett lelkiismeret-furdalást. Veronikában is felerősödtek az anyai ösztönök. Egyik nap egy tál süteménnyel jelent meg.
— Sütöttem nektek tésztát. A kedvencedet… — fordult kedvesen fia felé.
Enikő próbálta nyugtatni magát, hogy csak egy ártatlan gesztusról van szó. Vagy mégse? — gonoszkodott benne a sárga szemű szörny, még ha semmi kapaszkodót sem talált, amivel érzéseit igazolja. Éppen ezért férjével se osztotta meg őket. Aztán Veronika harmadnap megigazította fia nyakkendőjét, amikor kilépett az udvarra munkába menet. Majd…
Egy alkalommal Csaba is észrevette az arcán az alig észrevehető fintort egy hasonló jelenet után. Rákérdett, amint kettesben maradtak.
— Á, semmi, semmi… — próbálta Enikő bagatellizálni. — Én se igazán értem, miért, de kezd egyre jobban idegesíteni, amikor állandóan igazgatja rajtad a ruhát, megkérdezi jóllaktál-e, stb. Mintha…
— Ó, Anyu mindig ilyen volt. Én már észre se veszem… — nyugtatta feleségét, mintegy arra biztatva, tegyen ő is hasonlóképp. Hiszen édesanyja javíthatatlan…
Ennyiben maradt a beszélgetés. Talán még szunnyadt volna a szőnyeg alá söpört konfliktus, ha nem jönnek a kolléganői radinába. Pedig nem akarták anyósa ellen uszítani. Teljesen ártatlan szándékkal hangzott el a rácsodálkozás:
— Miért nem úgy csinálod, ahogyan a kórházban szoktad?
Mielőtt habogott volna válaszul valamit anyósával kapcsolatban, a többiek letromfolták a kérdezőt.
— Mit szólsz bele? Az ő dolga!
A mondat mégis szeget ütött a fejébe. Akkor döbbent rá, Veronika mennyire ellenőrzés alatt tartja őket. Ő pedig eddig mindenben feltétel nélkül alkalmazkodott. Pedig az újszülött osztályon dolgozva tanult egyet s mást… Ha erről hamar elterelődött a beszélgetés, a fürdővízhez használt hőmérő miatt nem úszta meg az ugratást.
— Á, nem jó ez a műszer… — kajánkodott Geta. — Század fokok nincsenek rajta. S túl mélyen tartod. Nem szabad annyira belefullasztani a fürdővízbe… Az mérési hibához vezet…
Enikő már épp magyarázkodni akart, hogy az már túlzás, amikor felharsant körülötte a nevetés.
— Tudod miért élelmesebbek a másodiknak született gyermekek? A fürdővíznél kezdődik — vette át a szót Lilla. — Az első fürdetésénél az anyuka mellett ott a férj, akire rá lehet ripakodni, no és a nagymama tanácsait se hagyjuk ki… Hőmérővel méri, a víz megfelelő hőmérsékletű-e… Ne részletezzem. A másodiknál? Elboldogul egyedül is. Beledugja a könyökét, az a hőmérő, legyint, jól lesz ez… Nincs annyi aggályoskodás, a baba nem törik el, aki pedig megérzi, nem féltik. S ez átragad rá is… Magabiztosabb, bátrabb, kezdeményezőbb, s ráadásul mégis jobban tudja, hogy szeretik.
— Te csak hallgass, az elsővel még te is… — torkolta le Ileana kaján hangon.
— Jó, na, az régen történt, már tanultam a hibáimból. Csak féltem ezt az ennivaló babát. Egy első gyerekes anyukánál csak egy „Tökéletes Anyuka” követ el több hibát. Eszembe jut Enikőnek néhány mozdulata, amikor megigazította az asztalon a kikészített fecskendőt, mert kissé ferdén sikerült letennie… És nézz körül ebben a házban! S ha ráadásul az újszülöttet körültáncolja az egész család… Hogyan is mondja a román közmondás? Sok bábaasszony között a köldökzsinór elkötetlen marad. Szegény gyermek!
Máskor, a munkahelyen is meséltek kolléganői első anyai botladozásaikról. Akkor még — bár várandós volt — nem hagytak benne mély nyomot e történetek, főleg mert a lányok már a mindent megszépítő múltat a kollektívára jellemző bő humorral fűszerezve, időnként egyenesen parodizálva adták elő kalandjaikat. Ám mindez számára most az éles valóságot jelentette. Ami a legjobban meglepte, hogy hasonló helyzetekben kolléganői mennyire különböző megoldásokat találtak. Sőt, ugyanaz az anya két gyermekével másképp viselkedett. Ezt szóvá is tette.
— Senkire se hallgass — felelte Lilla. — Pontosabban hallgass végig mindenkit, aztán cselekedj a legjobb belátásod szerint. Te vagy az édesanyja. Minden gyermek más. Ami az egyiknél beválik, a másiknál nem… A lányom nem szerette hason, a kisfiam bőgött, ha hátára fektettem… Kísérletezni kell! Lesz, ami beválik, és lesz, ami nem. Ez a tanulás útja. Nyugodj meg! Jó anya vagy! Így, amilyen vagy. Akkor is, ha néha hibát követsz el! Mert fogsz. Nem vagy Isten.
Felkavarta ez a látogatás. Egyrészt rádöbbent, mennyire hiányoztak a barátnői. Bár anyai feladatainak megfelelni próbálva nem is igen jutottak eszébe, tudatosult benne, mennyire hiányzott neki a vidám társaság, munkája, az ott kapott elismerések, az örömök, izgalmak, kudarcok és maga az a változatosság, amit a kórház hozott életébe. Amikor ezt beismerte Csabának, ő ezt válaszolta:
— Ha csak erre vágysz, az hamar teljesül. Nemsokára mehetsz vissza, dolgozni.
— Nem úgy gondoltam… Csak néha…
Férje válasza elgondolkodtatta. Addig a napig nem is fogta fel, mennyire rövid a szülési szabadság. Édesanyja jutott eszébe, aki egyedül, támasz nélkül nevelte őt. Neki van kire hagynia gyermekét, nem kell bölcsődébe adnia, Ünigének nem kell majd bőgve idegen kézen maradnia. Végeredményben hálás lehet anyósának, aki azért ment nyugdíjba, hogy főállású nagymama legyen. Fura módon e hálától végigfutott a hideg a hátán, bár eleinte nem tudta megmagyarázni magának sem, hogy miért. Csak egy rossz előérzetnek tűnt.
Csak a következő napokban kezdett beérni lelkében a látogatás hatása. Ott csengett fülében Lilla mondata: „Jó anya vagy!” Rádöbbent, mennyire vágyik hasonló elismerésre. S bár próbálta azzal nyugtatni magát, hogy anyósa tanácsai mögött ott lapul a jó szándék, az is tudatosult benne, miért zavarja a sok fölösleges tanácsa. Eleinte nem tette szóvá, inkább lenyelte ellenérzéseit. Nem akarta megsérteni. Csabának próbált utalni rá, de ő tipikus férfiként nem tulajdonított jelentőséget e kódolt üzeneteknek. Ha ezt szemére hányta volna, feltehetően így fakadt volna ki:
— Ó, ne utalgass nekem, mondd meg, mi bajod, utálom ezeket a célozgatásokat!
Ám Enikő eleinte még kerülte az ilyen szembesítést. Még Lilla tanácsa előtt — „Kísérletezni kell!” — már ott szunnyadt benne a vágy, hogy másképp csináljon egyet s mást, mint ahogyan anyósa szoktatta. Barátnőitől hallott alternatívák is felbátorították. Ha a kísérletet siker koronázza, az annak lett volna a bizonyítéka, hogy meg tud állni a saját lábán.
Veronika is észrevette, menye egyre ritkábban kéri ki véleményét, s kísérletezéseit se nézte jó szemmel. Egyszer, amikor valami nem vált be, szóvá is tette:
— Ó, ti fiatalok azt hiszitek, mindet jobban tudtok! Ahelyett, hogy a jól bevált módszereket követnétek, állandóan igazolni akarjátok, mennyire okosak vagytok. Látod, most is mi lett a vége!
Enikő tudta magától is, nem bizonyult jó ötletnek, nem fogja megismételni, mégis, a kioktatástól agyára ment a vér. Összeszorított fogakkal próbált uralkodni indulatain. Ez némileg sikerült is, mert nem feleselt vissza, ám amint Csaba hazaért, rajta verte el a port valami apróságért. Férje eleinte kapkodta a fejét, nem értette, egy olyan semmiség miatt miért kell ekkora jelenetet rendezni, végül neki is betelt a pohár. Tüntetően átment nagyapjához, ott kiereszteni a gőzt. „A hisztis fehérnép” perlekedjen a falakkal, ha erre van kedve! A lehető legrosszabb helyre ment, bár Veronika épp nem volt otthon.
Így este még egyszer összeszólalkoztak.
Bár másnap kibékültek, és a következő napokban újabb összetűzésre nem került sor, Enikő mindig több olyan jelenségre figyelt fel, amelyet addig észre sem vett. Anyósa az általa megvetett babaágyon, vagy feladott ruhácskán még igazított egyet. No persze, kizárólag perfekcionizmusból… Eleinte még próbálta meggyőzni önmagát, csak saját paranoiájáról van szó. Végeredményben anyósa száját nem hagyta el lekicsinylő, vagy becsmérlő szó.
[1] Látogató újszülöttnél.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
