Eső illatot hozott a szél,
fázósan magamra gombolom
hiányod; – Nézd ez a krómacél
szív fáj, fél. Nehezen vonszolom
a csontba vésett egyedüllétet.
Még bírom, akarom, de meddig…
mikor szakad a cérna… Lényed
belém ivódott és éhezik
minden sejtem rád, – ám hiába…
Sírodra vadrepkény ejt könnyet,
jeges szél süvít az imákba,
s’ meghallom lelkemben a csönded.
Legutóbbi módosítás: 2013.09.16. @ 11:58 :: Bakos Erika