Makadám. Ez a neve. Talán furcsa mindazoktól, akik így nevezik, ám biztosíthatom a Bárkit — mivel Bárki akár még olvashatja is —, hogy nem kell az említett név miatt különösebben keresgélni az értelmező szótárban. A szó, maga nem több, külön értelmezhető dolog egyvelege, mint mondjuk: ma kadám — holnap talán egészen más, mindennapon: makadám, s nem kevesebb, s nem több.
A lexikonoknál már más a helyzet, ott megtalálható az elnevezés, mint ahogy ez el is várható egy nem pont hétköznapi szikontól. Ma kadámtól azonban nem. Sem ma, sem máskor. Egészen addig nem, amíg egyszer valaki ki nem találja, hogy miért ne létezhetne a „kadám”, hiszen annyi minden létrejött már nyelvünk állandó újulása során.
Nem is érdekes, azonban számunkra az, hogy mikor, vagy mikor nem kadám, hiszen eléggé furcsa megfogalmazásnak tűnik amúgy is, sőt talán nincs is ilyen, csak valaki unalmában kitalálta. Nem áll rendelkezésünkre egzakt megfogalmazás csupán annyit tudunk — s elégedjünk meg ezzel —, hogy egy útépítő nevéhez kapcsolható, aki először alkalmazta.(Először alkalmazta, majd arra lett figyelmes, hogy követői vannak ezen a területen. Később már megszokottá kezdett válni, mégpedig olyannyira, hogy például én sem vettem észre a létezését.) Nem is annyira jelentős azonban mindez, a manapság divatos egyik kifejezéssel csupán csak érzékeltetni akartam azt, hogy egy ilyen hatalmas kődarabra könnyű elhelyezkedni, akár még ülve is.
Ahogyan ott ücsörögtem — mert elismerem, nem volt egy szabályos pihenés, főleg nem itt, a Keleti pályaudvarnál — tehát midőn ott, egy helyben egy makadámnyit ücsörögtem, tanakodásba kezdtem: Hogyan kerültem ide? Jó kérdés, ám én is csak arra emlékszem, hogy a vonatra felszállást követően (közben kalauz, jegy-keresés, pótjegy-keresés, majd a megnyugvást követően álomba zuhanás) egyszer csak megállt a vonat, s riadtan eszméltem arra, hogy már régen le kellett volna szállnom, valahol a Déli pályaudvaron.
Nincs azonban baj, gondoltam, miközben kényelmesen elhelyezkedtem a meglepően hideg járdaszegélyen. Békaperspektívám azonban hagyott némi kívánnivalót: először is egy kiadós ebédet szerettem volna, majd megtudni az uticélomhoz vezető leggyorsabb és legegyszerűbb, sőt: legolcsóbb lehetőséget.
Rendelkezésemre állt egy úgynevezett „útvonalterv” amit az internet segítségével hoztam össze, vagyis nem mondhattam saját terméknek. Magyarnak ugyan magyar volt, hiszen egyre több lehetőség van magyarrá válni. „Mind naggyá legyetek…” — jutott eszembe, ám azonnal elhessegettem ezt a gondolatot, mert egyre több gondolattal kellett megküzdenem, így Budapestre érkezésemet követően, kora este, egy villamos sín mellett ücsörögve.
Mi tagadás, jóval hidegebb egy kellemes szállodai szobánál, holott a szállodai szobát ki sem próbáltam. Éreztem, azonban azon ritka esetek talán csak egyikébe keveredtem, amikor is tagadhatatlanul igazam volt. Más nem, hiszen csak úgy kutyafuttában kerültem ide, azaz nem teljesen, mert végül is a vonattal.
Most viszont vissza kell térnem az előzőek folytatásához, mégsem ücsöröghetek itt túl sokáig, ez mégiscsak a forgalmas fővárosunk, akármi is érheti itt az embert, vagy akárcsak engemet is.
Rossz rágondolni is.
Itt abba is hagytam a gondolat folytatását, hogy úgy mondjam: magára hagytam az esti forgatagban.
Fel is álltam kicsit, hogy lehetőséget biztosítsak a sínen közeledő villamosnak is. Ne kelljen neki az illetéktelen betolakodót — aki én vagyok — érces hangjelzéssel elüldözni a saját vonaláról. Tudtam, hogy egyáltalán nincs arra esélye sem, hogy esetleg mégis kikerüljön, vagy akár csak átugorjon engemet. (Nagyon kell vigyázni az ilyen fiatalosan ficánkoló járművekre, még ha útjukat állandón ismételve, ugyanazon a már ismert szakaszon is közlekednek.) Olvastam, valahol: nagyon sok halálos áldozat kerül ki a sínek közül. Talán nem pont a villamosok miatt, de valami oka biztosan van az ilyesminek is, mint ahogyan minden más dolog is okkal létezik.
Megfigyeltem, hogy az állandóan csapongó gondolataim nem mindig eredményeznek eredményt, hogy úgy mondjam. No, de sebaj, meg fogom majd szokni ezt is. Miért is? Mert a megszokás nagyúr. Az én esetemben azért általában inkább az éhséget illetné meg ez a cím, valahogy helyesebben talán úgy megfigyeltem, napi rendszerességgel jelentkezik nálam, néha olyankor is, amikor a feleségem szerint nincs is rá semmi ok. Lehet természetesen, hogy ez így helytálló, de engedtessék meg nekem — habár őt tisztelve ugyan —, hogy az uniós és egyéb helyeken fellelhető normatívák alapján egyet nem értésemet fejezzem ki ezzel kapcsolatosan, az alapvető emberi jogokra is tekintettel.
Az útvonaltervem szerint itt fel is kell szállnom hamarosan, az unottan dübörgő sárgaságra, ami éppen begurult a megállóba.
Jók ezek a villamosok — nem úgy, mint szülővárosomban, ahol igen elhanyagolták az ilyesféle eszközöket, olyannyira, hogy a mi városunkban nem is létesítettek ilyen közlekedési eszközt.
Tudom, nem is lett volna értelme, mármint a létesítésnek, hiszen ezek a járművek valamikor a múlt században kerülhettek sínre. Nem, nem támadok a szülőföldemet vezetőkre, őket büntesse majd sorsuk, ha kell, ha nem, éljék életüket boldogságban.
Természetesen más megoldást is el tudnék fogadni, akár még a büntetés mellőzését is. Végállomás. Megállt a villamos, s én is e mellett maradtam. (Egy ideig, majd elindultam, hogy egyúttal palástoljam az ide nem tartozásom súlyos terhét.)
Tudtam, hogy további utamat gyalog kell megtennem. Nem volt azonban ez számomra riasztó, hiszen ez volt az első év, amikor úgy tűnt, jelentkezésemmel eredményt értem el: regisztrálva voltam biztosan én, a válaszlevelük címzettjében magamra ismertem, tehát tudnak rólam, tudják, hogy nagyon szeretném… Miért is? Nem tudom, ez egy régi vágyam, még valahonnan fiatalabb koromból, de hamarosan teljesül…
Elindultam tehát. Helyemre kerültem, már ami az utcát illeti. Úgy történt minden, ahogy az meg van… ahogy le van írva (az útvonal-tervezőben)… A házszám 3., jól megjegyeztem.
78. olvasom az egyik túloldali számot. Akkor tehát még jóval tovább kell mennem. Sok-sok emeletes ház. Végre csökkennek a számok, ez jó jelnek tűnik, az utca elejére érek, tudom, itt kell lennie, körülbelül a második ingatlan… ott azonban 8. olvasható a zománcozott táblán…
Többen a segítségemre sietnek, tétova mozdulataimból jól látható, hogy amit keresek, azt nem találom.
Többen is a TV-ből már ismert, talán kissé humoros megoldás szerint próbálják a nálam levő térképnek látszó, összehajtogatott papírt a szerintük megfelelő irányba forgatni, ám végül feladják. Mondván, hogy itt valami nem stimmel… Egyetértően bólintva megköszönöm, hogy segítő szándékukat megtapasztalhattam, majd még kisebbre hajtogatva a papírlapot, melyről már tudom: mégiscsak a feleségem szabásmintáját hoztam magammal — tévedésből —, továbbindulnék, a helyes házszám felé. Még egy utolsó próbálkozást azonban feltétlenül megteszek, egy idősebb úrtól érdeklődve megtudom, hogy jól gondoltam már legelőször is, mert ez a tábla, melyről nyolcas olvasható, egykoron a hármas számmal volt ellátva. Jobban szemügyre véve, valóban hármas lehetett, ám az idő múlásával talán a víz hatására a rozsdásodás nyolcassá változtatta a szépen formált hármast.
— Nem így történt! — csattan fel idős segítőm. — Aki újrafestette, már diákkorában is hadilábon állt a számokkal, betűkkel, így aztán mindenféle kutakodást mellőzve ecsetet ragadott a jobb kezébe, mondjuk a jelenlevőket figyelmen kívül hagyta, akik aztán az események ilyetén vonalán haladva kutyául fázni kezdtek, mert mondjuk már nem nyár volt, s ilyenkor nyílván hideg szelek lengedeznek azokon a helyeken, amiket csak úgy jelölünk, hogy: kint.
Ez — gondolom — mindent elmond egy nem túl magas hőmérsékletű, tágas térről, ami tulajdonképpen teljesen érthetetlenül társul a nemrég érkezett vidéki figurához, azaz: hozzám.
Sebaj, azonban ez is hozzátartozik a már régóta vágyott cselekvéstől, a pantomim elsajátításától.
Mert tudniillik: ez volt a nem túl olcsó utazás célja.
Az útvonalterv szerint, de egy megkérdezett helyi lakos is így vélekedett, a síneket követve hamarosan — úgy maximum egy óra múlva — az oktatás helyére érhetek. Csak így feltételes módban, mert legyünk optimisták: ki tudja, nem leszek-e gyorsabb a megszokottnál…
Tekintettel viszont a jelen körülményeimre, amely megérdemelne, egy külön litániát — azonban most inkább folytatnám az előzőekben leírtakat — kénytelen, de nem „kelletlen”:
Egy nagyjából nem éppen helyi lakos számára — szégyen ide, vagy sehova — nem éppen kellemes csatangolás vette kezdetét.
Nem vagyok ugyan mezőgazdász, még csak őstermelő sem, sőt, hovatovább az őseim sem voltak, s sajnos már nem is lesznek mezőgazdasággal foglalkozó emberek. Éppen ezért kicsit talán laikusnak is éreztem magamat, ugyanakkor mindezzel nem törődve, belevetettem magamat a koraesti óra forgatagába. Jobbnak láttam azonban az úttesten, a villamos sínek mellett haladva közlekedni. Nem csupán a rossz látási viszonyaim miatt, de arra is tekintettel, hogy amennyiben villamossal érkezne egy hölgy, aki feltétlenül találkozni szándékozna velem, annak is ellenére, hogy házasemberként, mégpedig szerelemből kifolyólag házasemberként vagyok jelen fővárosunkban, úgy talán nagyobb esélyt adnék az illető hölgynek a megtalálásomra. Az esetleges találkozás utóhangja rám nézve semmiképp sem volna kedvező, kénytelen volnék a tolakodóan megérkező hölgyet kénytelen-kelletlen visszautasítani, az előzmények ismeretében. Tudom, zokogva távozna, én pedig csak mosolyognék, kedvesen, hogy meg ne tudja a kedvesem.
Megfigyeltem gyalogtúrám közepette, hogy a tanfolyam helyét keresve olyan emberek mellett haladtam el, akik valamilyen módon a társadalomnak, vagy minek — hiányos ismereteim alapja a nem kellő tájékozottság — a perifériájára kerültek. Röpke kis kb. húszperces gyaloglásom során Budapest lakosságának csupán csak elenyésző része hevert itt-ott pokrócokba, egyéb ruhákba bebugyolálva. Elkeserített ugyan a látvány, de mennem kellett, mert — most már elárulhatom — a táncparkettet és hatalmas tükröket is magába foglaló terem lebegett lelki szemeim előtt. Tudva-tudván, hogy egy ilyen tanfolyam helye nem lehet akármilyen, a felszereltsége is megfelelhet a mai magyar pantomim fejlettségének, s hírének.
Végtére is örömmel léptem be egy vaskapun, melyet először nem sikerült kinyitnom, mert úgy tűnt, a rozsda erősebben tartja a zárszerkezetet, mint azt a sima mezei polgár, azaz én a kinyitásához fejtett ki erejével. Végül is — szerencsémre — mégis kipattant a zár, megrögzött helyéből.
Később, az épületbe belépve tudtam csak meg, hogy ezt részben a portás idézte elő, mivel véletlenül észrevette a kapunál szenvedőt.
Erőlködésem minőségét azonban mindez nem kisebbítette, főleg mikor megtudtam, hogy ezen a napon változott a próba időpontja, ám szerencsémre nem egy ezt megelőző időpontra, hanem kb. félóra várakozást követően fog kezdődni. „Addig üljenek be, a terembe, de természetesen a cipőt mindenki szíveskedjen a terem előtt levetni.”
Közepes méretű terembe léphettem be, így már zokniban, azonban sebaj, a terem fűtése megfelelőnek tűnt.
Hamarosan meg is érkezett a tanfolyamot szervező pantomim művész. Bemutatkozott. Jól ismertem a nevét, hiszen nem egyszer próbáltam már az előző években is csatlakozni az oktatásához, azonban ez ideig, több éven át kísérletezve sem sikerült részvételemet biztosítani a próbáján.
Ebben az évben viszont szerencsém volt, mert jelentkezésemet vissza is igazolta, továbbá levelében arra is utalt, hogy szeretettel vár.
Mint mondtam is, a terem kellemes hőmérséklete nem hagyott kifogásolni valót, maga után.
A próbateremben időközben velem együtt, tartózkodott már tíz-tizenkét résztvevő.
Jól láthatóan csaknem mindegyikük nálam fiatalabbnak tűnt. (Hogy miért nem kezdtem el már korábban?!) Természetesen felesleges volt, ezen rágódni, nem is volt rá idő, mert közben valamennyinket a tükrök elé kért.
Különböző, érdekesebbnél érdekesebb feladatokat kellett megoldanunk, mozgásban. Ezek közül a fél lábon állást nem sikerült az elvárt ideig megvalósítanom, ám nem okozott ez számomra lelki problémát, mert tudtam, ha hazamegyek, az eltervezettek szerint fogok eljárni: a már megkezdett csapat-szervezést befejezve nekiállunk próbálni. Fellépési hely is adódik majd, ebben biztos voltam, a próbákat is nagyrészt úgy terveztem, hogy egy-egy budapesti oktatásról hozom az ott tanultakat, hogy társaim is fejlődhessenek ezen a téren.
Elérkezett a próba vége, bár ne tette volna… Oktatónk a résztvevőket kiértékelte, valamennyi résztvevő kapott egy kis értékelést.
Számomra nem volt túl kedvező ez: megtudhattam, hogy sajnos, de azt kell javasolnia, hogy ne csináljam, bármennyire is sajnos, hogy ezt kell nekem mondania, ugyanis egy vadonatúj csapatot kíván létrehozni, akiket lassan profi művészekké nevelhet. Sajnos, hogy én nem fogok ebbe beletartozni, de azt tudja mondani, hogy példát mutattam ugyan hatvan évesen, de úgy gondolja, hogy valamely más művészeti tevékenységgel kellene foglalkoznom.
Hazafelé, a gyorsvonaton is ezen gondolkodtam, majd váratlanul felsejlett előttem a megoldás: elhatároztam, hogy leírom ezt a kis kiruccanásomat.
Nem tudom, könnyebb lesz-e ezen a területen mások számára is értékeset létrehoznom. Ítélje meg az olvasó!
Legutóbbi módosítás: 2013.09.27. @ 11:10 :: Berta Gyula