– Azt!
Már napok óta esett, s a sáros utcákon járni is alig lehetett, legfeljebb gólyalábakon. A felnőttek kevésbé, de a gyerekhad annál jobban élvezte a bukdácsolást a furcsa járóeszközön. Lovas ember tűnt fel az úton, s a gyerekek izgatottan siettek elébe, már amennyire sietni engedte őket a gólyaláb. Borbála is kiszaladt a kapu elé, mikor meghallotta a zsivajgást. A lovas éppen feléje tartott.
— Te vagy-é György Borbála? — állt meg az asszony előtt, s az igenlő választ meghallva le is szállt a nyeregből.
— Rossz hírt hoztál? — szegezte neki a kérdést Borbála.
— Azt!
— Kerülj beljebb! Messziről jössz? Elfáradtál, megéheztél? — állt félre az útból, hogy a jövevény bemehessen a kapun — Kösd bé a lovat, aztán gyere a házba!
A fiatalember nem szólt csak bólintott bozontos üstökével, s úgy tett, ahogy a ház asszonya mondta. Mire belépett a szobába, már terített asztal fogadta, rajta friss kenyér, abált szalonna, füstölt kolbász, s egy kicsi korsóban pálinka, egy nagyobbacskában bor. Csoda, hogy annyi rövid idő alatt, amíg a küldönc a lovát ellátta, az asszony ide teremtette mindezt az asztalra! Nem is kérette magát a küldönc, hanem miután illő módon bemutatkozott, derekasan nekilátott a falatozásnak.
— Szóval az András Márton fia, Márton vagy? — kezdte a beszélgetést Borbála, amint a fiatalember elverte az éhét. — Apám testvérbátyjának a fia.
— Az volnék, a portánk ehejt van a dürückölő (ványoló) mellett.
— Tudom jól, hol van!
— Kemény asszony kegyelmed, Borbála néném! — szaladt ki a szó Márton száján.
— Mit beszélsz itt összevissza. Tudod jól, kemény az élet, kemény az ember is!
— Mondom, kemény asszony kegyelmed! Tudja, hogy hírt hoztam, rossz hírt, s egy szóval sem sürget.
— Márton, tudod azt a mondást, hogy ideje van a hallgatásnak, az evésnek, és ideje van a beszédnek. No, most jött el az ideje a beszédnek. Beszélj, hát!
— György Mihály uram és István öcsém ott maradtak a csatatéren. Selbeg* határában nyugosznak. Kegyes parasztok földelték el őket.
— Mondd el, hogyan történt!
— Tudod, néném, hogy Zsigmond urunk lemondott a fejedelmi címről, és azt átruházta unokabátyjára, Andorás bíboros úrra, aki a lengyeleknél tartózkodott éppen. Hazatért, de nem tette szívesen.
— Mit tudsz te erről?
— Sokat! Andorás úr mellett teljesítettem. Nyargaló vitéz voltam. Hírvivő. Hiába kapta meg a fejedelemséget Zsigmond úrtól, és meg is választották, se őneki, se az uraknak nem tetszett. „Nem kell nekünk papfejedelem!” — mondogatták, és sokan átpártoltak a kocsmáros ivadékhoz*, akit Rudolf támogatott. Mihály vajda kiváltságokat ígért, a király pedig pénzt azoknak, akik a havasalföldi vajdához csatlakoznak. Sokan átmentek, a csíkiak mind.
— A csatát mondd!
— Mihály vajda, a császár biztatására, és a sok elégedetlen székellyel megerősítve ránk jött. Három napon keresztül álltuk az ostromot. Micsoda csata volt! Aki elfáradt lebútt egy árokba, vagy bokor tövébe, s ha kicsit megpihent, folytatta a harcot. A havaselviek szedett-vedett parasztok voltak, rendes fegyvereik sem voltak, s hamar el is futtak. Csak hogy ott voltak a csíkiak. Székely, székely ellen dühösen, mint a megvadított anyamedve. Aztán háromnapi küzdelem után úgy kimerült mindenki, jobbról is balról is, mint aki állónap fát döntött a havason. Egyik se bírt a másikkal, s mind visszahúzódtunk — a vajda Brassó vastag falai mögé, mi pedig az Olt mellé.
— Igyál egy kortyot, mert kiszáradt a torkod! — töltött bort a kupába Borbála.
A legény nem kérette magát, s jót húzott a kupából, majd megtörölve a száját az ujjasával, folytatta.
— Számba vettük a veszteségeinket. Sokan voltak, köztük Mihály uram, s István öcsém is. Indulni akartam, hogy frissen meghozzam a hírt, de az udvarhelyi kapitány, Székely Mózes uram parancsot adott és lóra kaptunk. A kapitány nagyon dühösen vágtára váltott, s mi utána. Végig az Olt mentén. Előbb nem értettem, mi történt, később mondta Mózes uram, hogy amíg mi a halottainkat, meg sérültjeinket lajstromoztuk Andorás úr néhány vitéz kíséretében Molduvába menekült. Mikor két nap után a Száda-patakához értünk, a kapitány elfogatott három ténfergő fegyverest.
„Elkéstél, uram!” — vigyorgott az egyikük. „Akit keresel, a vadak martaléka!”
„Miket beszélsz?” — förmedt rá Mózes uram.
„Balázs hadnagy összecsapott a kísérőkkel, s mindet levágta, a papot is. Pedig csak fészéje volt neki es, meg az embereinek es. Gondóta a császár, meg a vajda majd megjutalmazza”.
Márton elhallgatott. Az esemény még most is nyomasztotta, nem tudta folytatni, csak ült, s rázta a fejét, mintha ki akarta volna rázni belőle az emlékeket. Borbála tudta a dolgát, s csurig töltötte a kupát, a küldönc mohón kapott utána, s egy hajtásra leöntötte a torkán.
— Köszönöm, nénémasszony! Most éppen erre volt szükségem. De mondom röviden tovább. Székely Mózes parancsára levágtak minden fegyverrel elfogott embert, s a környéket megtisztították Mihály vajda embereitől. A Balázs nevű hadnagyot és embereit kézre kerítették és velük is ugyan úgy végeztek, mint ők Andorás úrral. Nem mondom, megérdemelték, ezt a Balázs nevezetűt még az emberei is ördögnek szólították, olyan mokány ember volt. Sok csatát láttam, de ezt a bosszú szülte mészárlást, amíg élek nem felejtem el!
Ezek után már nem volt mit mondani. Márton el is búcsúzott, még máshová is volt hír vinni valója, meg a szülői ház is várta.
Borbála szemére sokáig nem jött álom, mindegyre a hallottakon gondolkozott, s saját életén. Nem sok öröm jutott neki osztályrészül eddigelé, ezután pedig még annyi sem. Egyedül maradt férfi segítség nélkül a gazdasággal, családdal, árván maradt gyermekeivel, s a kötelességekkel.
Az a fenyő is ott fenn egyedül áll, hiába tépi a vihar, mégis zöldell — gondolta végül, s ezzel álomba is szenderült.
Nehéz évek következtek. Az állandó háborúk kimerítettétek a tartalékokat, ráadásul a munkaképes férfiak nagy része, vagy hadakozott valahol, vagy elesett, jobb esetben megsebesült. Borbála mégis rátermetten vezette a gazdaságot, még gyarapította is.
Éppen zabaratni készültek, a tíz kaszás, és a marokszedő asszonyok-lányok készen álltak, a lovakat is befogták, s vidám nótaszóval fordultak ki a nagyútra:
„Tegnap jártam zabaratni, ma megyek kötözni./ Elvesztettem a babámat, megyek megkeresni.”
Kezdték a leányok, a legények válaszoltak rá:
„Már minálunk a barátok facipőben járnak./ Azok élnek jó világot, akik együtt hálnak./ Lám én szegény árva fejem, csak egyedül hálok,/ Akármerre tapogatok, csak falat találok.”
Borbála a kapuból nézett utánuk és megelégedve gondolt a várható termésre, a szorgalmas emberekre. Visszafordult a ház felé, mikor három lovas tűnt fel az úton, ahol most kanyarodtak az aratásra igyekvők a hegynek, a zabföldek irányba. Az asszonynak rossz érzése támadt, ami rövidesen be is igazolódott. A lovasok tétovázás nélkül a ház élé érkeztek, és a még nyitott kapun besorjáztak az udvarra. Vezetőjük le se szállva a lóról, már kezdte is a mondókáját.
— A György portán vagyunk-é? — kezdte.
— Ott! — csattant Borbála hangja. — S engedélyt kértetetek-é, hogy béjöjjetek?
— A Fejedelem Önagysága nevében vagyunk itt. Nem kell engedélyt kérnünk.
— Beszéljetek!
— A fejedelem Őnagysága üzeni, hogy mivel a György porta férfiember nélkül maradt, te vagy György Borbála ennek a családnak és gazdaságnak kötelezettséggel és jogokkal bíró vezetője a fiúsítás szokásjoga szerént. Ebben az értelemben köteles vagy egy lovas katonát egy gyalog csatlóssal és egy szolgával egyetemben kiállítani. Gondoskodsz megfelelő fegyverzetről, ruházatról és tíznapi élelemről.
— Most, amikor öl meg a munka a gazdaságban, amikor itt van zabaratás, a juhnyírás…
— Állj, állj! Tudjuk mi a dolgotok, s azt is, hogy mindig siránkoztok! Öt nap alatt legyetek kész, ha nem akarod, hogy a vagyonodat elvegye a fejedelmi fiskus! Öt nap múlva itt vagyok, s a faluból a többivel együtt indulunk Zsigmond úr táborába. Végeztem! Még sok portát kell ma felkeresnem.
Ezzel kiugrattak az udvarról, s elporoztak az úton. Borbála meg ott maradt megkövülten. Aztán megrázta magát, s indult összeszedni a szükségeseket…
——
— * Selbeg — Szeben melletti Sellenberg nevű helyiség
— *kocsmáros ivadék — Mihály vajda anyja egy görög kocsmáros nő volt, apja pedig állítólag Pătrașcu cel Bun, Havasalföld uralkodója.
Legutóbbi módosítás: 2013.09.17. @ 15:37 :: dr Bige Szabolcs-
