Vadhajtások
Láttam, hogy tömegek
szenteltvizes bélyeget
harapnak és mosolyognak bambán,
a bizonyos feltámadás reményében.
Húsz méteres aranybuddha
csóválja szomorú fejét.
Lábánál útkeresők kóvályognak
felhalmozott kacatokkal vállaikon
a lemondást keresve.
India és Pakisztán,
két egymásnak feszülő
testvér-ellenség acsarog,
hörög.
Gandhi boldog, hogy halott.
január 11.
Más valaki problémája
Emlékszel, hogy félrenéztünk,
tovább mentünk, mint ki gondtalan?
Más valaki problémája gondoltuk,
szinte boldogan.
Beleszólni nem jó, csak az a
fránya epe ne lenne bennem rég
száz fok felett.
De hát kit érdekel, hogy okkal,
vagy oktalan motoz a szerv
ha a bőr egy árnyalattal barnább,
mint az megengedett?
És engem, még nem bánt, hát világos
hogy ez nem tartozik rám, hisz én,
mint tudatos állampolgár
pont napi tizenkét órát gürcölök,
hogy a jó Isten segítségével épp éhen ne haljak.
Mi közöm hát hozzá?
Majd pont innen lentről
fricskázzam nemléti társadalmunk
a küszöb alól?
(Csak tudnám ki lehet felette,
meg hogy én minek vadászok
ha a végén, ő lesz aki megette
és még örülhetek ha a felét
megkapom hitelre)
A THM kétszáz százalék, ha a lelked eladod,
egy havi részlet talán kitelik, és a végén,
majd begyűjti az aki kiterít.
Hát barátaim fussunk innen, fussunk!
Csak hova?
Máshol mások élnek, (hallottam ők még bírják)
de őket miért érdekelné, épp az én problémám?
Félrenéznek ők is pont úgy mint te, pont úgy mint én.
Így majd ott végezzük ahol kezdtük:
az elején.
jan 21.
Hogyha a száj széle kékül
Gyújtsuk fel a szántóföldet!
Nézzük, hogy a zöld sötétül,
ha a pernye mind pénz lenne,
akkor is ott lennénk végül,
mind egy szálig étel nélkül.
Nem baj, olvadnak a hegyek,
de ha a száj széle kékül,
hogy halunk meg, már egyre megy.
Fulladás, vagy éhhalál lesz
majd az ember sorsa végül?
Gyújtsuk fel a szántóföldet,
hogy ha már meg úgy sem szépül.
jan 28.
Ül és vár
Ült a garzonban a gép előtt, pokoli rendetlenséggel körbe.
Várt. S míg várt, hogy tétlen ne üljön,
információt habzsolt hevesen.
Vegyesen fogyasztott, picit ebből,
abból is egy keveset:
politika, hírek, bulvár, ömlött a szenny.
Mellettük csillagászat és az elméleti fizika,
illetve más oda nem illő oldalak is nyitva álltak
ugyanabban a böngészőben hasonulva
kétes hírű társaikhoz.
Egy magasabb, szebb, jobb, igazabb tudatállapotban,
lecsupaszítva a valódi tartalmat
az információt magát hörpölte hősünk elméje.
Az információt csupán.
Szép új világ.
Szép, mert új, ez új kor emberének.
Erénye nincs több.
Megjött.
Ölelés.
Az arc elmosódik,
az óra fejjel lefelé ketyeg
(pedig digitális).
Halk beszélgetésfoszlányok csillanak a fátylon túlról,
s két oldalán az idő torzul.
Már elhangzott rég, amire reagál a másik fél.
Így persze mindkét részről indokolt a folytonos sértődés.
(Még szép.)
Ha megszámolod a koboldokat a szemében
(igen, azokat amik csapdába estek a tiedben is)
akkor pont huszonketten lesznek.
Mindig huszonketten.
Munkába mennek ketten
hajnalban.
(mikor még szinte álmodsz,
mikor még minden szín olyan
valószerűtlenül éles és bántó,
mikor a hideg csontig hatol,
s ez nem a szokásos,
ez semmi mással össze nem hasonlítható
belülről induló, kegyetlen fázás.
mikor egyébként is nyomja a vállad,
hogy még el sem kezdődött, de máris oda tartasz)
Vár. S míg vár hogy tétlen ne várjon mesét sző.
Ott ő a hős.
Egy szebb egy jobb egy igazabb.
Bent káosz,
semmi meglepő tehát,
csak a szokásos
statikus zörejek és recsegés töltik meg az étert.
Zajok, szavak, arcok
villannak fel
és tűnnek el a ködben.
Közben épül Déva vára,
– pedig lehetne jobban,
de ezeknek minek,
és még halott nő sem kéne.
-mosolyog magában.
Elillant, vége.
Vissza a garzonba. Vár.
Ott a gép.
Megjött. Ismétlés.
Rés nyílik az éjben, újra itt a nap.
Tudd meg tőlem, hogy egy csöppet sem vártalak.
Pont mint a többiek, akik mind itt laknak.
Valamit elbasztunk, valamit elbasztak.
február 14.
Hiába bujdosók
Menedékkérelemért folyamodott,
de közben okafogyott lett a félsz.
A meg nem értés éjjelén mindenhol ott lapul egy hosszú kés,
egy kristálydarab valahonnan csak lehasad.
Leszakad az ég,
(a hold is csak festve.)
Mindenesetre lehet rosszabb
a hosszabb várakozás után
visszamaradt csalódottságnál is.
Szóval a lényeg, hogy nem érdemes
éremesőben reménykedni,
mikor ami kijár, az a
kijárási tilalom, egy kevés lim,
némi lom, a kérdések felett érzett szánalom és értetlen
megvetés a kutató felé,
hogy minek ás, mikor már
a nagyapánk is pont itt halt szomjan.
Erőlködni hiába,
hát hajtsd inkább a nyakad igába.
Hátha akad egy kötél, egy faág.
Vagy ha más nem egy kis falat
ami a torkodra akad.
És lesz majd egy kis föld is,
hosszára három, széltére két lépés.
Akkor lesz megértés, hiányzás, szeretet,
könnyező gyerekek, lesz majd kutya,
hitves, ház, udvar egyebek.
Szóval a kérelem elkésett,
okafogyott lett a félsz:
futni hova, minek?
Mikor megdögleni
végül is sehol sem nehéz.
április 7.
Ellenkező nemek
Ó, azok az ellenkező nemek
a megengedő igenek helyén.
Ahogy a kínnal kiizzadt mosoly
végül megvető kárba vész,
de azért az üvegből még
szép lassan visszanéz hogy lássa,
ahogy csalódott fintorba rántja,
a kósza kudarc-próba ára
magabiztos arcod hűlt helyét.
május 19.
