Most csak itt ülök,
míg te befordulva alszol
s kétségeket szövök
elvékonyodott percekből.
Nézem, ahogy szuszog az ágy.
Eső ver be a nyitott ablakon.
Tegnap még te voltál a Minden,
az angyalom.
Látom ahogy bevágnak az árnyak
s ritmusodat elnyeli a hajnali zaj.
Elnyel az mást is
nevetést, csókot, ölelést.
Körmöm alól kirágom a tegnapi koszt,
a szád keserédes nyálát
– akár kezet is moshatnék.
Már nincs erőm hozzá.
Már nincs erőm hozzád.
Túl mélyre vájt az ék
– fortyog a mély.
S most csak itt ülök.
A staub füst még konzervál
néhány avítt álmot.
Elnyomom magam.
Elnyomom magamon látod?
Dehogy.
Neked más az álmod.
Álmodd!
Most csak itt ülök
és felrúgok mindent:
széket,
téged,
engem.
Mállok.
Legutóbbi módosítás: 2013.09.12. @ 11:01 :: Jagos István Róbert