Rám terített éj vagy.
Minden szavad felcsillagoz,
mikor hozzám bújsz,
súgsz és ölelsz,
csókok csordulnak ki szomjas szánkból,
örvénylik szerteszét
a vágyak gyöngysor habfodrán,
míg két karom ringat.
Érted hallgatok.
A csenddel mérem a végtelent,
hogy bennem maradj, s örökké élhess.
Neked adom, amit ember felfogni
nem képes,
egyetlen pillanatért most,
termő ágaid éltető nedveitől
félig elaléltan.
Poliptested koráll-sziget,
tengerzöld öblöd vonz.
Hullámzik, tágul velünk a tér,
ágyat vet partjaid öle,
átfog, szorít, kivár
tested kagyló hajlatán
a porcelán idő.
Felfénylesz lüktetőn,
hogy révbe érj velem.
Viharos sikolyok árja zúg,
s hagyod, hogy elnyeljen
újra a kéklő mélység.
Hullámtörő gát vagy,
hasztalan ellenállsz és engedsz,
szívedig jutok fel-felcsapódva
– magamtól is védsz –
hol vágyaim elragadnak
a tobzódó árral
tört árbocok, tépett vitorlák
hullámverése közt
térdre hulltan,
s lábamhoz szelídül a vihar
lassan, észrevétlen,
míg felsír a lélek
simogató tenyerünkben.
Legutóbbi módosítás: 2013.09.22. @ 18:53 :: Seres László