Edit unottan nyúlt a zenével jelző telefon felé, amely már nagyon ritkán szólalt meg, hiszen csaknem mindenkinek mobilja van. Az övé csak valamiféle nosztalgiából maradt még üzemképes. Karnyújtásnyira volt a készülék. Be sem mutatkozott csak a telefonszámot mondta.
Régen hallott, mély bariton szólalt meg, udvariasan érdeklődött. Azt a férfit kereste, akivel Edit is már nagyon régen találkozott, nem is gondolt rá. Hallgatta a mély baritont…
— Nem hiszem, hogy még aktuális, de megadom a mobil számát — keresni kezdte a telefonjában —, már nem lakik itt, több éve külön váltak az útjaink — mondta keresgélés közben, olyan emlékező hangsúllyal.
— Ez az információ talán még érdekli — a férfi hangja elbizonytalanodott, aztán megköszönte a telefonszámot.
Helyére kattant a készülék. Vége.
Edit pedig emlékezni kezdett… mindenre. Arra is, amiről sohasem beszélhetett senkinek.
Miért is?
Amikor bemutatták egy vonzó, kedves, mosolygós férfinak, az valami különös nevet mondott… Karády Győző.
A mosolya magabiztos volt, mint aki nem ismer akadályt, tehát győző. Karád pedig egy viszonylag közeli település, suhant át Edit gondolatán, olyan kitalált névnek érezte.
Aztán a férfi valami kellemes italt rendelt abban a városhoz közel eső kis étteremben. Ennek hatása akkor elmosta a rossz érzését.
Aznap este mélyen elmerült a meleg, barna tekintetben, s már nem tűnődött a név jelentésén.
Mit is ittak?
A férfi kedvencét, vilmoskörtét, abból is azt a különös minőségi ízt, amit most is érez a nyelve hegyén.
Valamiért sokáig nem szólította a nevén a kedves férfit, pedig gyakran találkoztak. Az első naptól kezdve, ha csak tehette, megvárta Editet a munkahelyén. Szinte minden nap ott állt a porta előtt, mert beljebb nem mehetett.
— Csak látni akartalak — mondta és hazavitte autóval, vagy gyors puszi, pár szál virág után elsietett.
Egyszer aztán Edit hiába várta. Több hétig sem telefon, sem üzenet nem érkezett.
„Mi történt? Neheztel valamiért?” — nem értette.
Egy este eléje állt a portás, közel hajolt, mint aki titkot súg:
— Szegény János nagyon beteg? — kérdezte, s már folytatta is. — Tudja Editke, én az édesanyja szomszédjában lakom, aggódik érte… — kíváncsian nézett, mint aki most tud meg valami különöset.
— Nem tudom, kiről beszél — nézett rá csodálkozva Edit.
— Dehogynem, hiszen jönni szokott, tudja virággal, meg… — itt elhallgatott, gyanakodva nézett és várt.
— Ja, igen! De hogy is van ez? — Edit úgy tudta Győzőről nincs híre, most meg ez a János… csak állt csodálkozva.
— Jajj, kikotyogtam valamit — csóválta a fejét a portás. — Azt hittem tudja, hiszen innen is szokott telefonálni —, nézett a központi készülékre.
— De hát én úgy tudtam, hogy Karády Győző — kerekedett el Edit szeme.
— Akkor én most elárultam, azt hittem tudja… a munkája miatt — elhallgatott.
— Majd holnap reggel felhívom, már késő van — motyogta maga elé Edit, végig sem gondolva, hogy a férfi komoly beteg is lehet.
Valami mást kezdett sejteni, hogy mit, azt még nem is álmodta.
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2013.09.15. @ 10:05 :: Sonkoly Éva