Sonkoly Éva : Homályos képek 2

Nyomtatás

Editnek másnap délelőtt első dolga volt hívni Győzőt… Jánost?… Nem is tudta bizonyosan, melyik a jó név…

Titkárnője vette fel a telefont.

— Karády Győzőt keresem — mondta bizonytalanul.

— János Pesten van, kórházi kezelésen… adhatok telefonszámot?

— Karády Győzőt keresem — ismételte Edit, s ujjával izgatottan dobolt a készülék mellett.

— Mondom a számot… — gyorsan feljegyezte, aztán türelmetlenül tárcsázott.

Kórházi jelentkezésre várt, ápolónő vagy más hangjára. Helyette a jól ismert férfi jelentkezett kedvesen.

Pár kérdés után megtudta, hogy hirtelen lett rosszul otthon, egy régi betegsége újult ki, aminek tulajdonképpen nincs is gyógyszere, váratlanul jelentkezik, s mindig a legrosszabb helyzetben.

— Már sokat javultam, lassan haza is mehetek — hangzott a vonal másik végén, Edit szinte látta, ahogyan mosolyog. Gondolta, majd beszélnek a dolgokról, de mégsem bírt várni.

— Mondd, ki vagy te tulajdonképpen, a neved… — már restellte a kérdést, de nem tehetett semmit, kimondta.

— Elmondok mindent nemsokára, ne aggódj! Tudni fogod azt is, miért mutatkoztam be más néven.

Edit általában bizalmatlan volt, de most hallotta a hangján, hogy őszinte.

— Várlak, majd beszélünk! — tette le a kagylót.

Pár nap múlva úgy várt rá a férfi munkaidő után, mintha semmi sem történt volna közben, akárha tegnap köszöntek volna el egymástól.

— Gyere, elviszlek valahova, ahol nyugodtan beszélhetünk — s kinyitotta az autó ajtaját Editnek.

Többszintes ház előtt álltak meg. Az első emelet egyik lakásához érve, mint aki otthon van, kulcsot vett elő.

— De hát… — vonakodott Edit.

— Gyere nyugodtan, hisz tudod, nem itt lakom, ez csak olyan… — gondolkodott —, szóval a munkám része.

Villanyt kapcsolt. Az előszoba végén egy kellemesen berendezett nappali várta őket. Az asztalon konyakos üveg, két pohár. Az üveg párás volt, nemrég vehették ki a hűtőből.

— Egészségedre! — emelte a poharakat mosolyogva, és mélyen Edit szemébe nézett, majd leült vele szemben. Ő várakozva nézett és hallgatott. Amit hallott, attól, úgy érezte egyre mélyebbre süllyed a fotelban. A portásnak igaza volt, János a valódi neve.

Mesélte az életét. A nő valóban úgy hallgatta, mint egy mesét, vagy kalandfilmet… nem is tudott választani melyikhez áll közelebb, amit hall. János jó mesélő volt.

Edit gondolatban végigjárta életének minden fordulatát, néha izgatottan figyelt, máskor vele együtt sétált a moszkvai utcákon, valamikor sok évvel ezelőtt, amikor még János ott tanult.

Hol is? Valami különös nevet mondott, amire már nem is emlékezik, jobb is felejteni. Filmekben látott, vagy még ott sem hasonló dolgokat, titkokról lebbent fel a fátyol, amelyek itt nem fontosak, vagy mégis? Hiszen megosztja vele.

— Most már mindent tudsz rólam — mosolygott János. — Íme, ilyen az életem, a munkám. Sokat utazom, pár megyébe rendszeresen járok, információkat gyűjtök, feldolgozom azokat, aztán Budapesten…— itt elhallgatott — Látom, nem nagyon hiszel nekem. Ha van időd, gyere velem, akár Pestre is! — kérte a férfi.

Rábólintott, azt sem tudta mire és miért. Nem is gondolta, hogy ezzel a kis mozdulattal évekre megváltoztatja az életét.

      Folytatása következik