Ázott, gyűrött szavakat tépked
a rohanó éjszaka, a házak
között esőszagú ősz botorkál,
szívemen hideg ujjak dobolnak,
kezemet fázós gondolatok szorítják.
Mert nem tudom, ki vagyok, nem
tudom, mikor lettem gyermek,
hol haltam, hova születtem.
Ki hívott, ki küldött, ki várt rám,
és van-e (még) odaát…
Valami híd.
Valami élet.
Valami szivárvány.
A hajnali ködfalról leáznak
az utolsó nyári csillagok, torz
arcuk a sárban fodrozódik.
Hozzám vetkőznek a fák,
lábam alatt elszáradt
csendek szisszennek.
Az álmok valahol a hegyeken
túl lobognak, s mire hozzájuk
ébredek, a mélybe zuhannak.
Felhőarcú pocsolyákban
morzézik a reggel, s csak
az eltévedt szél sír fel néha
a semmi egén. Holnapokat
koldul életemből a rongyos
feledés, kódolt szavakat
firkál szívemre egy öreg isten,
hiába…
Tagadom.
Hiába.
Zuhanok. Jeltelen.
fáradt, idegen-én…
mint fáról az elszáradt levél.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Szilágyi Hajni - Lumen