Oly korban élek én e földön,
mikor a csecsszopó anyja mellét marja
még pár csepp sovány tejért,
hogy a holnapba ne éhen álmodja magát,
ne kínban írja kezdetektől gyermekkorát.
Oly korban élek én e földön,
mikor anyja húsából etetné gyermekét,
ne haljon éhen, de csontra fogyva
már élő-halott, mozdul még, dolga van,
reményt álmodik, hinni akar a holnapban.
Oly korban élek én e földön,
mikor az út mellett anyák állnak,
mikor stricikké válnak a munka nélküli
apák, mikor az utcán fejet lehajtva járunk,
mert tehetetlenül a csodákra várunk.
Oly korban élek én e földön,
mikor a fűtetlen szobákban szerelmek
fagynak nulla fokra, a combok tárulnak,
megszokott mozdulatok, aztán boldogtalan
éjszakába bújnak, tetszhalott álomtalan.
Oly korban élek én e földön,
mikor József Attilát mondani snassz,
Ady csak egy paraszt, Radnóti meg zsidó,
mikor magukat dicsőítik a most gazdagodtak,
kik vagyonból harapva köteteket kiadnak.
Oly korban élek én e földön,
mikor mercsóból lép elő a nyolctagú család,
és sorjáz a szoc-segélyért, aranylánc
a nyakban, kosz a gyerekeken, nem számít,
az úrnak fusson a szekér, és legyen ami kábít.
Oly korban élek én e földön,
mikor nagyon halk a jó szó és süketek
a fülek, talán látod, hallod, felfogod,
de a rossz hangulatod egy whiskyvel
szétcsapod, menjen a gond – békével.
Oly korban élek én e földön,
mikor a halottak a legboldogabbak,
élni büntetés ennek a hárommillió
koldusnak, vajon mikor néz le ránk Isten,
mikor tüntet el minket a végtelenben?
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Tiszai P Imre
