Ne szólj szám,
a fejem már így is hasogat,
hogy csak gondolat voltam
neked,
gondoltad, talán még párszor,
vagy egyáltalán veled,
de minél közelebb jött a ma,
annál jobban bújtam saját takaróm alá,
nélküled.
Csak így lehet boldog az ember,
ha nem mer,
nem akar,
nem szeret,
mert tudod, veled nem lehet,
ahogy horzsolásként díszelegsz a bal pitvarom alatt,
szavaidból átlátszó hazugságok maradéka marja
savként az érrendszert.
Nem vagy,
mégsem lelt békét idebent semmi,
mint egy uv-s tetoválás,
függök a szíveden,
sötét van,
lámpa gyúl,
világítok,
dobbanásaid kémlelem.
Legutóbbi módosítás: 2013.09.07. @ 11:55 :: Tóth Zita Emese
