Volt egyszer egy ország, benne egy kis falu. Egyik nap ebben a faluban szörnyűséges dolog történt, a környéken lakó gonosz boszorka ellopta a virágok színét. Odavoltak a csodálatos színek, minden virág egytől-egyig színtelenül álldogált a réteken és a házak kertjeiben.
Az ott élő emberek, amikor ezt meglátták, nagyon elszomorodtak. Mi lesz most velük, hiszen mindenki tudta, hogy ebben a falucskában voltak a legszebb és legszínesebb virágok az egész országban. Még a király is innen rendelt csokrot az ünnepi asztalára, ha vendégei érkeztek messzi földről. Az emberek reggeltől estig, estétől reggelig búslakodtak, hullatták könnyeiket. Ki kíváncsi egyáltalán a színtelen virágokra? Hiszen valamennyi egyforma, nincs értelme egyetlen pillantást sem vetni rájuk…
A falu szélén élt egy kislány. Hogy meg tudjanak élni, édesapja napszámba járt, édesanyja pedig kora reggeltől késő estig serénykedett a ház körül. Állatokat tartott, művelte a földet és nem utolsó sorban szép virágokat nevelt, amelyeket eladott minden héten a vásárban. A faluban neki voltak a legszebb virágai, tulipánok, rózsák, margaréták pompáztak a kicsinyke kertben, a szomszédok mind csodájára jártak és megpróbálták ellesni az asszony tudását. De amióta a boszorkány ellopta a virágok színeit, odalett kertjének minden gyönyörűsége. A nővények szürkén, egyszínűen hajlongtak a lágy tavaszi szélben.
A falu bírája küldöttséget indított a boszorkányhoz, akik kérték, adja vissza a virágok színeit. Mindent megígértek neki, ha teljesíti kérésüket, a falu ellátja étellel, itallal, palotát építenek számára, ahová csak kívánja, de a vénasszony csak nevetett a könyörgésen, és rikácsoló hangján elutasította a falusiakat:
— Nem kapjátok vissza a színeket! Mostantól az én virágjaim díszítik a király asztalát.
Amikor ezt elmondta, hangos nevetésbe tört ki, csak úgy zengett tőle az erdő. A küldöttség kénytelen volt eredménytelenül hazamenni, és bánatosan számoltak be a bírónak, mit mondott nekik a boszorkány.
Teltek–múltak a napok, tavasz után meleg nyár következett, és ilyenkor kellett volna legtöbb virágnak pompázni a mezőkön, a házak kertjeiben, de mind színe vesztve szomorkodott. Senki sem akarta őket leszakítani, vagy gyönyörködni szépségükben. A kislány édesanyja is bánatosan állt a virágoskertben és hullatta a könnyét virágai miatt.
— Nekem már sohasem lesznek szép színes virágaim, olyanok, mint régen voltak — mondta, és megsimogatta az egyik színtelen rózsáját.
Kislánya látta az ablakból és nagyon megsajnálta édesanyját. Elhatározta, ha kell, bármi áron segít az embereknek. Sokáig törte fejét, hogy mitévő legyen, de semmi nem jutott az eszébe. Még arra is gondolt, hogy ő is szerencsét próbál a boszorkánynál, de a mellette kapirgáló kakas lebeszélte:
— Ne menj oda kislány! Rossz asszony a boszorkány, úgysem hallgatná meg kérésedet, sőt még az is előfordulhat, hogy békává változtat, amiért zavarni merészelted.
— Akkor mondd meg, kakaska, mit tegyek? — pityeredett el a kislány.
— Egy módja van legyőzni a boszorkányt és visszaszerezni a virágok színét…
— Mondd gyorsan, hogyan!
— Szeretettel. Ha szívedben igaz szeretetet lakozik, akkor legyőzöd a gonoszt.
— Igen, igen, a szívemben szeretet lakozik — mondta elszántan a csöppség. — Szeretem édesanyámat, édesapámat, falunk minden lakóját, és valójában nem haragudnék a boszorkányra sem, ha visszaadná a virágok színét.
— Ha igazán így gondolod, akkor azt kell tenned, hogy fogsz egy ecsetet és te magad kiszínezed a mezők, kertek összes színtelen virágját, majd meglásd, csoda fog történni — javasolta a kakas, és kukorékolva elment a tyúkjaihoz, hogy kapirgáljon nekik egy keveset a szemétdombon.
— Ennél mi sem könnyebb — vidult fel a kislány. — Születésnapomra kaptam egy festőkészletet, és imádok festeni.
Berohant a házba, megkereste az ecsetet és a festékeket. Nem szólt senkinek a tervéről, még édesanyjának sem. Eleinte nehezen haladt a munka, de amikor elkészült az első virággal és az mosolyogva ránézett, megfeledkezett minden fáradságról. Ettől a perctől kezdve úgy ment a festés, mint a karikacsapás. Ezt látván, az emberek is ecsetet ragadtak, és festették, festették a kertek, mezők virágait. Estére be is fejezték, és a virágok régi pompájukban virítottak a lemenő napsugarak fényében. A falusiak elégedetten nézték munkájukat, és nem győztek hálálkodni a kislánynak. Amint örvendeztek a falu főterén, egyszer csak valaki elkiáltotta magát:
— Jön a boszorkány!
Mindenki ijedten összenézett, a bátrabbak villát, kaszát ragadtak, hogy elűzzék a vénasszonyt. Azt hitték, azért jött, hogy megint ellopja tőlük a színeket.
— Tűnj el a falunkból, boszorkány! — kiabálták a közeledő öregasszony felé. — Nem engedjük, hogy ellopd a virágaink színeit. Ha kell, életünk árán is megvédjük őket.
Még az sem érdekelte őket, ha a boszorkány valamennyijüket elvarázsolja csúf varangyos békává, de akkor olyan dolog történt, amire senki sem számított.
— Aranyoskáim, ne bántsatok! Én csak egy szerencsétlen öregasszony vagyok. Tudom, eddig sokat ártottam nektek, de ma valami csoda által megváltoztam. Ígérem, ezentúl jó leszek hozzátok. Soha többé senkit sem fogok bántani, és nem lopom el a virágok színeit.
Eleinte az emberek kételkedve fogadták az öregasszony ígéreteit, de amikor elővett egy csokor színes mezei virágot, mindenki megnyugodott és megbocsátottak neki. A kislány is összebarátkozott vele, és egyik szép nyári nap lefestette a kis erdei házat, ahol a néni lakott.
Gyerekek, ha véletlenül valahol megpillantjátok a képet a kis erdei házról, tudjátok meg róla, itt egyszer egy gonosz boszorkány lakott, de az igaz, emberi szeretet megváltoztatta, és egy szeretni való anyóka vált belőle. Itt a vége, fuss el véle!
Legutóbbi módosítás: 2013.10.23. @ 06:23 :: Apáti Kovács Béla