(Az itt következő íráshoz azért választottam a fenti bibliai idézetet, mert életem egy olyan időszakában írtam, amikor elfordultam Jézustól, és megtagadtam Őt.)
Nincsenek csodák. Sok van, ami csodálatos, de a végeredmény mindig ugyanaz: a csalódás.
Sebezhető vagyok, meglehet. Azt mondják, gyűjtöm a sebeket, és nyalogatom őket. Volt már, hogy a barátaim bíztattak: „Üss vissza! Miért hagyod magad?” Csakhogy én fegyvertelen vagyok. És tudom, hiába is állnék bosszút. Nekem a harc mindenképpen fáj. Akkor is, ha én ütök.
Sokszor ütközöm megnemértés-be. Ennek pontosan tudom az okát, de hiába mondom el, úgysem hiszitek. Furcsa történet, igaz. A legjobb barátaim többször elismételtették velem, kételkedve hallgattak — szerintem hazugságon akartak rajtakapni.
A 6-os villamoson utaztam, teljesen egyedül, mint mindenki más, aki velem együtt szintén teljesen egyedül utazott rajta. Már elhagytuk a Baross utcai megállót, és közeledtünk a Rákóczi tér felé.
Olyan korán volt, hogy még a reggel is csak álmosan ébredezett. A fülsiketítő csendben tisztán hallottam, amint egy közeli bérház egyik baszobájában egy fáradt kurva kikelt az ágyból, és megrázta a paplan alatt horkoló férfit.
— Elmentem babám — mondta.
— Hány óra van, szívem? — kérdezte az öntudata felé kapálódzó férfi.
— Rossz hírem van számodra, kiscicám. Én nem a feleséged vagyok. Úgyhogy az, hogy most jó reggelt kívánok neked, egy kis lóvédba fog kerülni.
A férfi félálomban kotorászni kezdett az éjjeliszekrényén.
„Bankjegyek” — dünnyögte. Előkotort egy kötegre valót.
— Köszönöm, édes — mondta a kurva, és elindult lefelé a mocskos lépcsőházban.
Már a lépcsőkön mentében valami elkezdte szúrni a zsebét.
Belenyúlt, kivette a pénzt, de mivel semmi különös nem látszott rajta, visszatette. „Mi a szar ez?”
Közben leért a villamosmegállóba, pont, amikor befutott az én villamosom. Az ajtók kinyíltak, és a nő felszállt. Rászegeződtek a tekintetek, és nem is a külseje miatt, hanem valami furcsa bűzt árasztott magából — pedig tisztának látszott — és a zsebéből valami füst-szerűség gomolygott elő.
A 6-os tovább haladt, már majdnem a következő állomáshoz érkezett. A kurva leült egy ülésre, és minden előzetes bejelentés nélkül lángba borult. Égett a ruhája, a haja, az egész nő lobogó fáklyává változott.
Körülnéztem, mert ez nem egy mindennapos jelenség — legalábbis akkoriban még nem volt az —, és látni akartam az utastársak megdöbbent arcát, és hüledezését.
Az előbb még népes villamoson azonban már egyetlen utas sem volt.
Elhatároztam, hogyha beér a villamos a megállóba, én is leszállok, hátha a kurva — ő még mindig lángolt — felrobban, vele együtt esetleg én is — és nekem aznapra más terveim voltak. Bankjegyekhez kellett jutnom, saját bankjegyekhez — amilyeneket régóta már csak másoknál láttam — mert egyre inkább úgy alakultak a dolgok, hogy az élet lehetetlenné kezdett válni bankjegyek nélkül.
A bankjegy a pénz egyik formája, s mint ilyen, eredetileg egy több ezer éves föníciai találmány. Eredeti célja szerint az árucsere megkönnyítésére használatos. De mostanában valahogy az élet alapvető feltételévé kezd válni. Akinek nincs, mindenképpen be kell szereznie, különben éhen hal. Akinek pedig bőven van, annak nem kell strapálnia magát, mert nála önmagától szaporodik.
Szóval, ahogy mondom, le akartam szállni az elnéptelenedett villamosról, otthagyva az égő kurvát, de ahogy felálltam volna az ülésemről — igen, ezt még elmondani is nehéz.
Mondom, az utasok két villamosmegálló között, menet közben csukott ajtóknál egyszerűen eltűntek a robogó járműről. De — meglepő ugyan — ez valamelyest mégiscsak érthető, ismerve a tömeg hisztériára hajlamos jellegét, és tudva, hogy az emberek manapság eszüket vesztve rohannak, hogy előbb odaérjenek azokra a helyekre, ahonnan aztán már tényleg el kell rohanniuk egy olyan helyre, ahonnan…
Fel akartam állni az ülésemről, de az ülésem már nem volt alattam… Így persze, ha az ember már nem ül, baromi nehéz felállni, úgyhogy körülnéztem, hogy esetleg a többiek példáját követve hagyom el a villamost, de a villamos nem volt sehol.
Valami kellemetlen súlytalanságot éreztem. A csend egyre sűrűsödött körülöttem.
Az autómban találtam magam, útban a Pasaréti téri református templom felé.
Mindig élveztem a vezetést. Most is, egyáltalán nem bántam, hogy az autómban ülök, de láttam, hogy most, hiába vagyok a helyemen, hiába fogom a kormányt — az autót nem én vezetem.
Mire a Pasaréti térre értem, sötét éjszaka lett. Enyhe szorongással töltött el, hogy a nap szokásos többi része elmaradt. Kerestem egy parkolóhelyet — pontosabban az autóm beállt velem egy üres helyre. Az emberek, osztozva rémületemben, artistákat megszégyenítő mozdulatokkal ugráltak félre az utamból.
Itt van ez az ismerős templom. Pontosan nem tudtam miért, de homályosan sejtettem, hogy ide jöttem.
A késői óra ellenére azonnal megtaláltam Mézimázt, a lelkészt, aki — mintha csak megbeszéltük volna — a kapuban várt.
— Üdvözlöm Pekki úr (ez én vagyok) — mondta —, már vártam.
— Jó estét… vagy mit, tiszteletes úr — köszöntöttem. — Nem tudom, ön is észrevette-e, hogy ez a mai nap…
— Higgye el, nincs ebben semmi különös. A végidőket éljük. A Sátán minden eszközt megragad a megfélemlítésünkre.
— Igen. De hadd mondjam el, mi történt!
— Semmi szükség rá, kedves Pekki úr! Nyugodjon meg, kérem. Mindannyian ugyanazokat az eseményeket éljük át, a különbségek merőben felszíniek.
Nem tudom, de ahogy nyugtatgatott, egyre rosszabbul éreztem magam. Mindez nagyon hasonlított azokhoz az érzéseimhez, amelyeket éppen most éltem át.
— Tudja, Pekki úr, vannak az én praxisomban is nálunk sokkal szegényebb emberek. Ha módjában áll, kérem, gondoljon rájuk, amennyire erejéből futja.
„Nem biztos, hogy vannak mostanában nálam sokkal szegényebbek” — tépelődtem, fájdalmas műtétet hajtva végre magamon, a zsebeimben kotorászva.
Persze bankjegyek után kotorásztam, és néhány kisebb címletűt átnyújtottam a lelkésznek.
Megkönnyebbüléssel töltött el, ahogy végre kiléptem a templomból… Mivel még nem reggeliztem, vágyakozva nézegettem a tér apró élelmiszerboltjait. Belenyúltam a zsebembe, hogy maradt-e még benne valami. Kezemet alig bírtam zsebembe mélyeszteni, olyan vaskos papírcsomóba ütköztem.
Előhúztam.
„Bankjegyek”.
Kezemben nagy csomó bankjegyet láttam, és éreztem, hogy ezen csodálkoznom kellene, de nem tudtam. Ehelyett elfogott az ismerős vásárlási láz — ott kezdve, hogy teleettem magam hamburgerrel, de a bankjegyköteg — csak kicsi üzletek voltak a közelben — nem-igen akart fogyatkozni.
Ahogy így sétálgattam a késő esti téren, örömmel szórva — amennyire csak bírtam — a rég nem látott vásárlóeszközöket, lassan már mindenütt jól éreztem magamat, csak a bőrömben nem. Szokásom szerint szóba álltam minden járókelővel; igyekeztem rózsás hangulatomból átnyújtani nekik egy-egy csokrot.
Igen. Világéletemben szerettem az embereket.
Elindultam az autóm felé, amely olyan kétszáz méterre lehetett a templomtól. Útközben még egy koldussal is elbeszélgettem. Egy vastag csomagolópapíron ült, a hideg téli járdán — csoda, hogy oda nem fagyott.
Valamikor hegesztőként dolgozott egy gyárban. Nem akármilyen szakember volt: szakmai díjakat is nyert Németországban. Először az alkohollal adódtak problémái, aztán kedves neje, aki ezt nem tudta tolerálni, kiutálta őt otthonukból. A férfi szelíd volt, és szerény, és miután futott néhány kört a rokonai körül lakhatás-ügyben — minden eredmény nélkül —, az utcára került. Ez persze magával hozta a még több alkoholt, külseje egyre jobban leromlott, és bár munkáját továbbra is jól végezte — kirúgták.
Azóta hiába próbálkozott, hiába villogtatta szakmai okleveleit — mostani külsejével csak elutasításokhoz jutott.
Jól elbeszélgettünk, és mivel úgy sejtettem, hogy az autómig már nem lesz módom vásárolgatni az ismeretlen úton zsebembe került bankjegykötegből…
— Ha nem sértelek meg vele… Talán tudnád használni — mondtam, és kezébe nyomtam zsebem tartalmát.
—
„Fáztunk az erdőben, de mi nem vagyunk olyanok, hogy az utcán közösülünk, mások előtt”
Az autóm felé irányultam, és elhatároztam, hogy az utolsó százötvenegynéhány méteren már nem szólítok meg senkit. Gondolataimba mélyedve igyekeztem a nap (?) eseményeit valamilyen érthető rendszerbe összerakni.
Gondolataim szerelmem felé kalandoztak, akit nemsokára viszontláthatok, ezért megszaporáztam lépteimet.
Találkozásunk várása most nem ingerelt kapkodó rohanásra. „Kellemes olyasmire várakozni, amiről tudjuk, hogy beteljesül”
Csak lazán lépkedtem, de hiába voltam eltelve kellemes várakozással, észre kellett vennem, hogy a Pasaréti téri éjszakában bomlásnak indultak a dolgok.
Az éjszaka (éjszaka?) sötétje megsűrűsödött. Mint amikor a félhomályos szobában felkapcsolnak egy erős lámpát… valahogy olyan volt, mintha a rendes sötétségbe reflektorszerű „sötétségszórók” hasítottak volna. Az emberekből ezer Wattal sugárzott a feszültség és a nyugtalanság.
A rövid úton, amit meg kellett tennem, két súlyos karambol történt egymás után. Csattanások. Fülrepesztő csend. Karmazsinvörös felvillanások. Meg sárgák. Már nem tudtam kedvesemre gondolni. Már semmire sem tudtam gondolni, csak arra, hogy százötven méter hogy tarthat ilyen sokáig.
Egyre nőtt bennem a rémület, és közben egy távoli hangot hallottam: „Soha nem jutsz haza”.
Lassan, fájdalmasan kiszakadt belőlem az a külső mozzanatok nélküli kapcsolat, amely nem megmagyarázhatóan, de mindenki számára ismerősen összeköti egymással az embereket. „Látod, egyedül vagy” — hallottam ismét azt a távoli hangot, és olyan magányosnak éreztem magam, mintha a világ megteremtése késésben lenne az én létezésemhez képest.
Újra éreztem azt a kellemetlen súlytalanságot, amit reggel (reggel?) is a villamoson. Elhatároztam, hogy sürgősen Szilvácskámra gondolok…
„Csak a farkadért szeret, de az is valami, igaz?”
„Siess haza, örülni fog neked — már ha sikerül eljátszania, hogy nem zavarod meg abban, amit most csinál”.
Most már elviselhetetlen nyomást éreztem. A népes utca kihalttá vált, s én egyedül vonszoltam magam az autóm felé, már időtlen idők óta, és a súlyom is…
Határozottan éreztem, hogy a lábaim már alig érintik a földet. Egy pillanat alatt valami mozdulatlan forgószél-féle kapott fel.
„Tedd le, vagy meghalsz!”
Nem volt semmi a kezemben — talán csak egy kis görcs —, de ijedten szétnyitottam az ujjaimat. „Hagyj engem aludni! — mondtam a Hangnak. — Én a tyúkokkal fekszem” — „A tyúkok még fenn vannak. Nézd csak, szépen ragyog a nap!”
Az autóm megállt velem a házunk előtt, és leparkolt.
Már a kezemet sem tettem a kormányra, csak megbabonázva figyeltem.
A hetediken lakunk, de emiatt, a nyomasztó lebegés-féle miatt nem mertem beszállni a liftbe. Viszont Szilviámat már nagyon szerettem volna karjaimba zárni, úgyhogy rohanni kezdtem fölfelé, türelmetlenül számolva magamban az emeleteket. „Kettő… három…” határozottan emlékszem a harmadikra, meg hogy még egy emeletet futottam fölfelé, amikor velem szemben a falon egy nagy piros 7-es nézett felém. „Ilyen nincs!” Megálltam az emeletünket jelző nagy piros hetes előtt, és úgy meredtem rá, mintha nehezemre esne végigolvasni. „Hogy maradhatott ki négy emelet?” Lementem egy fordulót a lépcsőn — a 6-os ott volt. Szorongva másztam vissza a hetedikre (hetedikre?), annyira elbizonytalanodva, hogy az ajtónk előtt megállva először elolvastam a névtáblánkat. „Kovács Szilvia / Pekki Zoltán”
Előhalásztam a kulcsomat, és beerőltettem a zárba.
Az előszobában sötétség fogadott, és megint az a harsány csend… Teljes erőmből hallgattam, hogy meghalljam, merről jönnek Szilvácska mozdulatai, és rohanhassak mielőbb karomba zárni őt. Már az összes helyiségeinkbe benyitottam, amikor Szilvácska végre megszánt, és illetlen módon kikiáltott az illemhelyről.
— Vajon mi olyan sürgős, Zoló?
Leültem a nappaliban, a kanapéból kiálló ezernyi tűre, és vártam.
— Na mesélj, merre jártál?
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2013.10.21. @ 10:13 :: Bogár Gábor