Szerettem volna beavatni napi eseményeim történetébe, anélkül, hogy ijedten a telefonhoz kapjon, valami dokit riasztani. Életünkben először fogalmazgatnom kellett magamban, hogy mit mondjak neki.
— Szilvácska, ez a világ meghibbant.
— Ez komoly felfedezésnek hangzik. Ma jöttél rá?
— Valami teljesen megváltozott.
Éreztem, hogy képtelen vagyok, és nem is merem elmesélni a napomat. Úgyhogy előadtam egy félig-meddig kitalált sztorit — ami azért elég szörnyű volt ahhoz, hogy meggyőző legyen, s úgy döntöttem, hogy inkább Szilvácskát hallgatom.
— És veled mi történt?
— Aranyosak voltak a gyerekek. Tudod, tegnap megrajzoltam nekik azt a segédanyagot, emlékszel, amit diszlexia kezelésére találtunk ki. Jól bevált. Csak Rudinak nem ment, úgyhogy ötször kéredzkedett ki WC-re, és mindig egyre nehezebben talált vissza.
— Szilvácska, hogy állunk bankjegyekkel?
— Ja, igen… akartam is mondani, hogy Teri néniék kölcsönkértek egy ötezrest. Amikor átjött, alig tudtam kihúzni belőle, hogy mit akar. Rettenetesen szégyellte magát. Nekünk összesen hatezer forintunk volt itthon, de amikor nagy nehezen kibökte, hogy leveset szeretne főzni, satöbbi, nem voltam képes a mi pénzügyi helyzetünkről mesélni neki. Meg azt is tudtam, hogy te majd hazahozod ma azt a kis honoráriumot, legalábbis amit útközben nem költesz el „feltétlenül szükséges” dolgokra.
— De hát én tényleg feltétlenül szükséges dolgokat veszek…
— Igen. Mint például a múltkor az a partvis, ami Bachot játszik, ha két mozdulat között egy pillanatra nem mozgatjuk.
— Hát a régi partvisunkkal már alig lehetett söpörni!
— Zoló, itt valami gond van. Te nem szoktad ennyire védeni az őrültségeidet. Mennyit sikerült hazahoznod?
— Hát az úgy volt…
— Úristen! Mindet elverted?
— Várj, Szilvácska, mindjárt meg fogsz érteni…
— Én értelek téged, őrült spanyol, de a következő honoráriumodig, vagy az én fizetésemig a vajas kenyér lesz a kedvenc ételed, kevés vajjal, és vékonyra szeletelve.
— Vali néniéknél voltál?
— Tudod, Józsi bá’ teljes erejéből dolgozik, túlórázik, meg minden. Őt nem építették le, és nem is fogják. És hónap végén kap egy akkora köteg bankjegyet, hogy talán jobban kijönnének, ha seggtörlésre használnák. Rossz passzban van. Már a kormányt sem igen szidja.
— Iszik?
— Á, dehogy. Talán még jobb is lenne, ha inna, de már egy deci húszforintos borra is félti a kis pénzüket.
Mostani kedves kormányunk tett egy nagy felfedezést a „Kenyeret és cirkuszt a népnek” című ősi, római bölcsességgel kapcsolatban. Már amennyire ők el tudják képzelni, hogy mit lehet kezdeni egy hatvan-hetvenezer forintos átlagfizetéssel: legyen minél drágább a kenyér, és ebből már kialakul a cirkusz is. Kicsit gonosz találmány, de a zseniális logikája azért megkapó. A drágább kenyér elveszi a bankjegyeket azoktól, akiknek úgyis kevés van, és azoknak a zsebébe vándorol, akik buzgón gyűjtik, és a nélkülöző emberek körében — ráadásul ingyen — kialakul a cirkusz, ami legyengíti, harcképtelenné teszi őket.
És mivel láthatatlan emberekkel nehéz felvenni a harcot, a politikus urak nagy megelégedésére az emberek egymás torkának esnek.
— Szilvácska, te se vagy ma a legjobb hangulatodban…
Másnap délután emelkedett hangulatban tértem haza, mivel nem felejtettem el bemenni a szerkesztőségbe a honoráriumomért. Egy képzeletbeli tűvel összevarrtam a zsebemet, és rohantam haza a jó hírrel. Ennyi bankjegyből kifizethetjük a múlt havi villanyszámlánkat… talán — nem tudtam leállítani magam az álmodozásban — még bliccelnünk sem kell majd ebben a hónapban a tömegközlekedési eszközökön. Ha még egy kicsit spórolni is tudunk, vehetünk Szilvácskának egy új kesztyűt.
Annyira fel voltam dobva, hogy kulcsommal elsőre beletaláltam a zárba.
— Szilvácska! — kiáltottam. — Szilvácska!
Szilvácska nem volt otthon, pedig teljes szívemből vágytam rá, hogy megosszam vele az örömömet.
Leültem az íróasztalomhoz, és a billentyűk ütögetésével játszva, türelmetlen várakozásba fogtam. Három másodpercenként megvizsgáltam az órám számlapját, és halvány elképzelésem sem volt, hogy mihez kezdjek. Csak vártam. És bekapcsoltam a magnót, aztán a TV-t, de nem tudták elterelni a figyelmemet az epesztő várakozásról. Úgyhogy végül bekapcsoltam a rádiót is. Hogy a kikapcsolódás mellett még valami hasznos dologgal is foglalkozzak, kezembe vettem egy könyvet.
Körülbelül félórai magnó, rádió és TV hallgatás után meg kellett állapítanom, hogy az olvasással most valahogy nem tudok haladni. Még mindig az első oldal első bekezdését olvastam — és még mindig nem tudtam, hogy miről szól.
Letettem a könyvet, és egy darabig föl-le futkostam a szobában. Arra gondoltam, hogy esetleg meg kellene borotválkoznom. Bementem a fürdőszobába, leemeltem a borotvahabot a polcról, és jó alaposan befújtam vele az ingem hajlatait. Pengével a kezemben belepillantottam a tükörbe, és láttam, hogy az arcom száraz — valószínűleg megfeledkeztem a borotvahabról. Már nyúltam volna a borotvahabos palackért, amikor a rádióban /vagy a TV-ben/ Wagner zene szólalt meg. Természetesen azonnal kirohantam, hogy beazonosítsam az áruló zajforrást. A rádióból jött, s én azonnal nekiestem a csatornakereső gombnak. Valahogy nagyon nehezen sikerült állítani rajta, amíg le nem raktam a kezemből a borotvapengét.
Úgy éreztem, egy kicsit pihennem kell. Mindent kikapcsoltam és leültem a sarokba. „Igen, igen, persze. Nemrég átrendeztük a lakást” — jutott eszembe, amikor beleestem a szennyes tartó kosárba. „Itt volt a fotel”. Minden mindegy hangulatba érkeztem, és barátkozni kezdtem a szennyessel, de a térdhajlataimat nagyon nyomta a kosár széle, úgyhogy mégis kievickéltem, és hogy most már biztosra menjek, megkerestem azt a helyet, ahol korábban a szennyesláda állt, hiszen kedvenc fotelom nyilvánvalóan ott kell legyen, és most már teljesen ellazulva, csukott szemmel beleültem Szilvácska kínai vázájába.
A padlón fektemben kissé felkönyököltem, és elkezdtem leszedegetni magamról a cserepeket.
Végre igazán zseniális ötletem támadt: a telefon!
Hát persze! Nehéz elérni a Gyépé-ben, de már régen meg kellett volna próbálnom. Igen. Már tárcsáztam is.
— Jó napot kívánok, Kovács Szilviát keresem.
— Kivel beszélek?
— Az élettársa vagyok, Pekki Zoltán. Nagyon fontos lenne, kérem…
— Sajnos lehetetlen, uram. Ha jól tudom, vidékre utazott.
— Vidékre?! Milyen vidékre? Hova? Én erről semmit sem tudok: Nem hagyott nekem üzenetet?
— Én telefonközpontos vagyok, uram. Nem tudok semmit. Viszonthallásra.
Teljes gőzzel rohantam haza Szombathelyről Budapestre, alig várva, hogy találkozzam Szilvácskával. A jól sikerült könyvüzlet lebonyolítása után, farzsebemben vaskos bankjegyköteggel száguldottam, a három órás út alatt megebédelve, nagyokat énekelve, és önfeledten gyönyörködve a csodálatos vasi és zalai tájakban. Annyira menekülés-szerűen jöttem el Szombathelyen tanuló feleségemtől, hogy egy árnyéknyi lelkifurdalást sem éreztem.
Szilvácska annyira betöltötte gondolataimat, hogy a forgalomban résztvevő többi autósnak rendkívüli lélekjelenlétre és ügyességre volt szüksége ahhoz, hogy haladási irányát ne kelljen lényegesen megváltoztatnia.
Így is minden remekül ment Pestig, minden stoppost felvettem, bár valamennyien szokatlanul szótlanok voltak.
/Lehet, hogy ők is, akárcsak én, az impozáns sebességgel elszaladó táj szépségeiben gyönyörködtek?/
Az M1-es autópálya végén, Budán, a Petőfi hídra vezető úton egy felüljáró alatt kell áthaladni, egy éles kanyarban. Mivel most már egyedül autóztam, és már a repülés sem lett volna elég jó megoldás számomra ahhoz, hogy Szilvácskát elviselhető időn belül karjaimba zárhassam; igyekeztem a gázpedált átpasszírozni az autó padlóján.
Ez a kanyar olyan veszélyes, hogy lassítanom kellett.
Ki is van írva, hogy max 30 km. De emlékeztem, hogy Szombathely felé, néhány napja — igaz, hogy könyvekkel telepakolt autóval, de kb. ötvennel egész jól bevettem.
Nagy önuralommal tehát most is lelassítottam ötvenre.
Már a kanyar közepén éreztem, hogy az autó kibillen egyensúlyából, és mindjárt felborul. Az agyam hirtelen olyan szokatlan tisztasággal és nyugalommal kezdett működni, mint egy számítógép. Hagyhattam volna átcsúszni az autót a szembe jövő sávba, de mivel ott két zsúfolt kocsisor jött… Az autó közben már felugrott a két sáv közötti kb. egy méter széles útpadkára. Miközben egy villanásnyi idő alatt lepergett agyam vetítővásznán életem filmje, kristálytiszta aggyal láttam a helyzetet, és magam előtt úgy harminc méterre, a padka végén azt az útjelző táblát, amelybe majd mindjárt belefúródom. Ösztöneim azt súgták, hogy nem szabad fékezni, mert akkor valószínűleg átpördülök a padka túloldalára, egyenesen a szembe jövő kocsisor közepébe.
Valami földöntúli nyugalommal vettem tudomásul, hogy semmit sem tehetek. Szinte valami örömféle töltött el — egy kis kellemes bűntudattal vegyítve, mert az események ilyetén menete összekapcsolódott bennem azzal a ténnyel, hogy épp feleségemet hátrahagyva a szeretőmhöz száguldok.
Egy feldúlt taxisofőr lépett hozzám.
— Azt tudod, hogy majdnem meghaltunk mind a ketten?
Még nem ocsúdtam fel teljesen kellemes kábulatomból, úgyhogy csak ültem mozdulatlanul, és felteszem, el kellett kezdenie rázogatni, hogy kapcsolatot teremthessen velem. Amikor látta, hogy lassan megmozdulok, megkérdezte:
— Nem lett valami bajod?
Mindig biztonsági öv nélkül vezettem — sose bírtam a kötöttségeket —, úgyhogy kérdéséről eszembe jutott, hogy nyilván nekieshettem a kormánynak. Csak azért néztem végig az ingemen, mert láttam, hogy ez a kedves ember komolyan aggódik értem.
— Egy kicsit bepiszkolódott az ingem — válaszoltam elmélázva.
— Hülye! — a taxis megkönnyebbülten röhögött. — Egyébként jó helyen csináltad. Itt van egy köpésre a Hungária Biztosító központja. Szállj ki, ha tudsz, és betoljuk a verdádat a kárfelvételre. Biztos, hogy élsz még?
— Igen. Köszi szépen, nagyon rendes vagy. De te hogy kerülsz a képbe?
— A szembejövő sávban jöttem az utasommal, és onnan láttam a produkciódat. Gondoltam, majd megpróbálsz eljátszani a fékkel, és akkor: viszlát világ! Na, mozgás, nekem még ma dolgoznom is kell.
Kétségbeesetten igyekeztem munkára fogni az agyam.
Mi történhetett? Baleset érte? Ottfelejtette magát valamelyik barátnőjénél? Kitört rajta a vásárlási láz? (Ja, nem. Az én vagyok…) Akkor? Hazautazott az „édes”-hez?
Nem. Akkor telefonált volna…
Baleset.
A telefonhoz rohantam, felkaptam a kagylót, és…
Mégis honnan tudhatnám, hogy melyik kórházban van? Ja, persze. A Központi Ágynyilvántartó! Vagy a Mentőszolgálat.
— Jó estét kívánok, kérem, az élettársam eltűnt, nem tudom, hol lehet, feltételezem, hogy valami baleset, csak fogalmam sincs, hogy melyik
— Jó napot, uram. Az élettársa neve?
— Kovács Szilvia.
— Mikor történhetett a baleset?
— Honnan tudjam? Illetve: bocsásson meg, úgy értem… elment reggel dolgozni, azóta nem láttam, pedig már rég itthon kellene lennie, délután öt óra óta várom!
— Uram, még csak fél öt van…
— Akkor fél öt óta, nem tudom pontosan, de kérem, higgye el, ilyenkor már itthon szokott lenni, és a munkahelyén sem tudják, hol van, nem is telefonált…
— Nézze, meg kell kérdeznem: mennyi alkoholt fogyasztott?
— Uram, én antialkoholista vagyok, csak borzasztóan aggódom. Kérem, segítsenek!
— Elég nehéz lesz így, az ön „adataival”… kérem, adja meg a telefonszámát, és félóra múlva visszahívom. De értesítse a rendőrséget is — bár azt javasolnám, hogy ezzel még várjon holnap reggelig.
— Várjak… de hát…
— Igen, uram. Elhiszem, hogy az ön számára nehezen elviselhető a helyzet, de legyen férfi. Hamarosan jelentkezem, uram. Viszhall.
…
— Jó napot, uram. Hont százados vagyok.
— Á, százados úr, talán már…
— Sajnos csak egy adat miatt hívom. Egyelőre. Úgy mondta, hogy az élettársa a Gyógypedagógiai Intézetben dolgozik, ugye?
— Igen.
— Pontosan melyik szervnél? Nevet, címet, telefonszámot kérek.
Már három napja egy szemhunyásnyit sem aludtam.
Ha valamihez hozzányúltam, az vagy felborult, vagy összetörött. Még a legkevésbé hasznos vagy értelmes dolgokkal, legkedvesebb kedvteléseimmel sem tudtam lefoglalni magam. Agyam egyetlen fájdalmas kérdést visszhangzott folyamatosan: „Hol van Szilvácska?” Még az embereket sem szólítottam le az utcán, de ez még semmi: az ismerőseimmel sem voltam képes beszélgetni — a barátaim meg: ijesztő állapotomat látva kerülni kezdték a velem való találkozást.
Nem is tudtam volna velük beszélgetni.
Újra, sőt egyre gyakrabban hallottam azt a furcsa, távoli hangot, amely — távolisága ellenére — valahogy mégis mintha belülről jött volna.
„Látod, mondtam, hogy egyedül vagy”, „Bele kell törődni. Mindenki egyedül van.”
„Hallgass már, te mocskos vadállat! Én hallom a kapcsolatot az emberek között. Te vagy süket vagy, vagy gonosz, vagy mind a kettő”.
Sajnos már nem hallottam az emberek közötti kapcsolatot. Mintha megsüketültem volna. Mert beszélni ugyan tudtam — technikailag —, de az, amit mondtam, nem belőlem jött.
És ami a legrosszabb, Szilvácska hangját sem hallottam. Pedig vele mindig tudtunk beszélgetni bármilyen távolságból, minden technikai eszköz nélkül.
Úgy éreztem, hogy meghaltam, és felelőtlen embertársaim elfelejtettek eltemetni. „Bárcsak a föld alatt volnék, ahogy becsületes hullához illik!”
— Jó reggelt, uram, Hont százados…
— Megtalálták?
— Igen. Az élettársa Miskolcon tartózkodik, az édesanyjánál.
— Ó, nagyon hálás vagyok… köszönöm, százados úr… Én nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg a fáradozásait.
— Örülök, hogy segíthettem. Minden jót…
— De… de… ez lehetetlen. Hiszen ott van telefon… Már régen felhívott volna…
— Uram, úgy tűnik, önnek is van telefonja. Talán próbálja meg. Hátha ebből az irányból is létrejöhet a kapcsolat.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Bogár Gábor
