Gyermekek gyermeke
Úton vagyok.
Utam monoton megújhodások megújhodó monotóniája.
Útközben az állandóságot keresem.
Éppen kézen járkáltam, a padlóval fejem fölött, a hatalmas folyosón, a házban, amikor elérkeztem egy lépcsőhöz. Mindez a folyosó idétlenül hosszú, ismeretlen részén történt — és hirtelen elfogott a vágy, hogy minden ésszerűség ellenére fölmenjek rajta, ahelyett, hogy természetes módon lefelé, vagy földszintesen közlekednék. És föl is mentem rajta végig, habár igen hosszú volt. A végén egy ajtó állt, amivel eddig még nem találkoztam.
A csukott ajtók engem bekémlelésre csábítanak. Egyébként Meven vagyok. Meven Avtidróf. Nem szándékom illetlenkedni, csak azért mutatkozom be, hogy elmondhassam, mi történik velem ezen ajtó mögött.
Meven a fárasztó (de öregítő!) kézen—mászkálás után lassan a talpára ereszkedik. Bekémlelés végett halkan nyitja az ismeretlen ajtót, és — ahogyan nem szokott — izgalmában be is lép. Nagy, pincehelyiség-szerű terembe érkezik, s a szokatlan megvilágítás miatt eleinte vaksin hunyorog. A helyiség jobb oldala ragyogó fényárban úszik, balra fokozatosan gyöngül a fény egészen a vaksötétig, amelybe belevész a terem vége, míg a jobboldali fal a vakító fénytől nem látszik.
A középen egy asztalka két szemközti oldalánál ülve Jézus sakkozik Luciferrel. Jézus világít, és Lucifer szolgáltatja a sötétséget. Legalábbis Mevennek ez a benyomása.
Elnézést. Kicsit hátrébb húzódom az ajtóból, nehogy meghallják a hangomat.
Meven lassan, örömtől részegen Jézushoz lép — bár legszívesebben rohanna, átölelné, összecsókolná.
— Ó, Jézus, Jézus! — suttogja — köszönöm. Megmentettél mégis.
Jézus hidegen fordul sakkpartneréhez:
— Nem ismerem ezt az embert — mondja.
Amíg figyelme elkerüli a sakktáblát, Lucifer két felismerhetetlenségig sötét gyalogja — vastag árnyékot árasztva magából — közelebb araszol Jézus fénytestű huszárjához, és megkísérlik beárnyékolni. Meven azonban észreveszi mesterkedésüket, megragadja és helyükre tolja őket.
Lucifer szemét összehúzva a sakktáblára összpontosít, s így szól:
— Hello, Meven! Hogy vagy?
Meven kétségbeesetten térdre rogy Jézus előtt.
— Uram, hogyan találtam volna rád, ha nem a Te utadon járok?
— Kérlek, engedd, hogy Veled maradjak, hiszen szeretlek!
Eközben a két gonosz fekete gyalogot lelökik a tábláról, aztán a helyükre settenkednek.
— Hogyan találkozhattál volna Luciferrel, ha egyszer engem követsz? — kérdezi Jézus. — Menj el innen, ha nem akarsz ítéletre jutni. — De közben már észrevette, mi történik a sakktáblán, és szemével jelt ad Mevennek: „A harc még folyik. Maradj a közelben, de ne fedd fel kiléted!”
— Ülj le közénk, kedves Meven — mondja Lucifer, mintha mit sem hallott volna.
Most óvatosan beteszem az ajtót, mögötte Mevennel és ezzel a két titokzatos lénnyel.
Ennek a hatalmas, szőnyeggel futtatott folyosónak a végén, ennél a barokk stílusú kerek asztalnál, ebben a puha fényben ül fiatal, életvidám, nevető nagyapám, fiatal, nevető feleségével, és valahol itt ülök én is, csak magamat nem látom, mert én a szemeim mögött vagyok… Nem tudom, miért a folyosón ülünk, hiszen a ház, a házunk valószínűleg nagyon nagy, sok szobával, ilyesmivel. Mégis itt ülünk a folyosón, ihletett hangulatban, és francia nyelven, amelyen egyikünk sem ért, különböző ritmikusszövegeket találunk ki teljesen egyszerre, és ahogy kimondjuk ezeket a szövegeket, mindegyikünk a maga hangszerén kíséri, anélkül, hogy hangszálain és megnyerő egyéniségén kívül bármin játszana.
Nagyapám dobol, és igen disztingváltan kezeli a cintányérjait.
Lágyan játszik, de cseppet sem melankolikusan. Nagyanyám hangszere az orgona és a skót duda keveréke — ő inkább csak egy-egy akkorddal kísér minket. — Ilyenkor egyáltalán nem látszik rajta, hogy testének egyik oldala béna.
Egyenesen ül a székén, mozgékony és felszabadult.
Az én hangszerem gitár. Nagyon koncentráltan játszom és előnyben részesítem a magasabb hangfekvéseket.
Minden órában új számokkal örvendeztetjük meg egymást.
Egy alkalommal nagyapám bátyja, az én jó Karcsi bátyám — akadémikus típus, csak ritkán mozdul ki hálókönyvtárából — fölfedezett bennünket, amint így, meghitt együttesben muzsikálunk.
Mi ettől egy kicsit feszélyezve éreztük magunkat, és úgy néztünk össze nagyapával, mint két diák, akiket valami csínytevésen, vagy inkább titkos elfoglaltságon tetten értek.
Karcsi bátyám azonnal leült közénk, és bekapcsolódott együttesünkbe gyönyörű, romantikus zongorafutamaival, de profizmusával mindent elrontott.
Ráadásul franciául is ért.
Ettől fogva valóban titkos elfoglaltsággá váltak zenei összejöveteleink; Karcsi bácsit igyekeztünk kiküszöbölni az együttesből.
Most is: amint feltűnik a folyosón, hálókönyvtárának ajtajában Karcsi bácsi köpcös alakja: abbahagyjuk a zenélést.
Karcsi bácsi nemcsak köpcös, hanem alacsony is, szemüveges, és külseje legalább annyira nyilvánvalóvá teszi zsidó mivoltát, mint nagyapáé.
A második nagy háború idején, a kötelezővé váló őrületek során jött a zsidótörvény. Később a német fasiszták megszállták az országot.
Nagyapa rendes látogatója és rendetlen elhagyója lett különböző börtönöknek.
Választhatott, hogy a kommunizmusban megvalósítandó, igazságos elosztásba és mindenki számára boldog életbe vetett meggyőződése, avagy zsidó származása miatt óhajt szenvedni és üldöztetni.
Ugyanekkor bátyja, aki szintén kommunista meggyőződésű volt, nemcsak zsidó, viszonylag nyugodtan élhetett. Barátnője és ennek édesanyja ugyanis elrejtették őt lakásukban, oly módon hogy tükörnek álcázták: szemeit gondosan kikerülve vastag foncsorréteggel vonták be őt; s az időnkénti házkutatások során a németek meg a nyilasok — akik ekkor már régen nem voltak képesek szembenézni önmagukkal —, ha gyanakodtak és a lakást alaposan fel is forgatták, a sarokban meghúzódó állótükröt elkerülték tekintetükkel.
Azt mondom: abbahagytuk a zenélést, de ez így nem pontos.
A zenélést valójában sosem hagyjuk abba, állandóan csináljuk. Néha azonban csinálunk mást is — ennyi az egész. Ilyenkor nem gondolunk a zenére.
Én például fölállok, és észrevétlen elosonok az asztal mellől.
Szeretnék most egy kicsit magam lenni, szokásom szerint bekukkantani a szobákba, és megtenni egynéhány kilométert a házban, hogy végre teljesen utolérjem nagyapa életkorát.
Nagy előnye van hozzám képest, hiszen amikor ő született, még apám sem élt, nemhogy én. Akkor még volt idő. Itt, ebben a házban nincs, és ha növelni akarjuk életkorunkat, egyszerűen megteszünk néhány kilométert — ki-ki a maga ízlése szerint.
Én, amint említettem, be szoktam kukkantani a szobákba.
Észrevettem, hogy nagyapa újabban fiatalodik. Ezt még itt nem csinálta senki.
Még nem jöttem rá a módszerére, és tudom, hogy Karcsi bácsi sem. Őt jobban érdekli a matematika meg a csillagászat.
Szóval odébbosonok őseimtől, azzal a kissé kellemetlen tudattal, hogy ettől még utam során bárhol összeakadhatok velük.
(Az idő hiánya egy kicsit összekuszálja a dolgokat.)
(Ruth, a kedvesem nagyon haragszik, amiért állandóan azt mondom, hogy kissé, meg kicsit, meg picit — ilyenkor elfintorítja arcát, és selypítve sziszegi rám: „… egy pifit, ugye?… egy pifikét”)
Főként nagyapával nem szeretnék összetalálkozni, aki hajlamos arra, hogy ráébredjen dolgokra. Ha pedig most találkoznánk, és hívna, hogy menjünk zenélni — ami elől nem szívesen térnék ki —, és odamennék vele az asztalunkhoz, ahol láthatná, hogy mindketten ott zenélünk: elég valószínű, hogy ebből bizonyos következtetéseket vonna le.
A többiekkel együtt.
Erről pedig, hogy több kiadásban is létezünk egyszerre — úgy tűnik —, csak én tudok, és ezt a megfigyelésemet egyelőre szeretném megtartani magamnak. (Egyébként spekulatív úton jöttem rá, hiszen ez az idő hiányának — vagy inkább: nem-létének egyenes következménye. )
Csak egyetlen példa: Ruth-ot, a kedvesemet nem ismerem.
Azt, hogy a kedvesem, onnan tudom, hogy egyik sétám során, egyik szobába bekukkantva láttam magamat, amint őt becézem, simogatom.
Osonok tehát, és bekukkantok a magányos Sémei szobájába.
A magányos Sémei véleményem szerint nem is magányos.
Van egy macskája, akivel annyira jól megértik egymást, hogy veszekedni is tudnak. Amikor elfogynak az észérvei a macskával szemben — aki szemmel láthatóan gyakorlott vitatkozó —, Sémei a tekintélyérvekkel hozakodik elő. Karjaiba veszi a macskát, és fensőbbséges tárgyilagossággal magyarázza neki: „Én mindenképpen különb vagyok tenálad, mivel nekem van macskám, neked pedig nincs.”
Sémei nagy gondossággal igyekszik definiálni macskájához fűződő viszonyát. Hiszen ez jelenti számára a kapcsolatot a világ élőlényeivel.
A macska például felugrálhat Sémei vállára, míg Sémei legfeljebb kétszer tehetné meg ezt — utána a macskának már nem lenne válla. Sémei viszont ölébe veheti a macskát, amit az nem képes megtenni — ugyanakkor ez veszteség Sémeinek is, aki — arányaik miatt — nem mászhat a macska ölébe. A macska kiszolgáltatja magát Sémeivel, ám egyúttal ki is van szolgáltatva neki — bonyolult helyzet ez. Így állandó napirendi pontjuk a kettejük közötti hatalmi felépítmény megvitatása.
Sémei egyedi darab. Úgy értem, hogy őt eddig csak egy példányban láttam.
Kissé eltávolodom Sémei szobájától, majd megállok az üres folyosón és veszteg maradok. Fölösleges elmozdulnom innen, minthogy percek óta itt állok, és semmi lényegeset nem csinálok; és ha még néhány másodpercig ebben a passzivitásban maradok, úgyis letöröl a folyamatseprű.
A folyamatseprű az a jelenség, amely megakadályozza, hogy az emberek túlontúl elsarjadzanak, és minduntalan önmagukba ütközzenek. Az idő hiánya miatt ugyanis most például, ahogy végigjöttem a folyosón, minden mozdulatom a helyén maradna, és ha történetesen visszafordulnék, nem volnék képes a saját nyomaimon visszafelé haladni, mert egy önmagamból álló hosszú képződménnyel állnék szemben.
A folyamatseprű áldásos működése azonban megakadályozza, hogy a dolgok elviselhetetlenül összekuszálódjanak, és hatására mindenkiből csak egy van.
Illetve egynéhány. Vagy: viszonylag egy. Mert a folyamatseprű nem személyválogató, hanem csak a tartalmat nézi.
Ha úgy látja, hogy valaki lényegtelen dolgot művel, azt letörli, de ha esetleg több fontos dolgot is csinál, akkor akár több helyzetben is meghagy belőle egyet-egyet. Ezért nem látni nálunk alvó embert, hacsak nincs olyan szerencséje, hogy beszél, sír, röpköd, vagy más figyelemre méltót produkál álmában; és ezért lenne okunk félni a folyamatseprűtől, hogy valamelyikünket le találja törölni az utolsó szálig — de, mint mondtam, kívülem nem tud róla senki.
Tevékenysége szemmel nem is érzékelhető, magam is csak tapasztalatból tudom, hogy engem éppen letöröl. De félni nincs okom: nem fogok érezni semmit, csak átkerülök egy másik helyzetbe, vagy talán találkozom m…
Máris kishúgom mögött guggolok egy elsötétített szobában.
Katuska egy csupasz falrészre meredve vetít.
Mikor belépek, hátrafordul hozzám: „Szia Meven!” — egy pillanatra leugrik a kép a falról, és rám irányul, mintha rám fordította volna egy vetítőgép száját.
A filmen éjszaka van. Csobbanások. A Hold fénye előtt zárva van a nagy folyónak ez az elhagyott holtága, amelyen két ifjú igen rendkívüli módon halászik: a halak — pontyok és csukák beugrálnak a hajójukba.(‘S a Holdnak nincs kulcsa hozzá.)
Egy fiatal férfi és egy lány kenujukkal letévednek a nagy folyó főágáról, és egyre jobban eliszaposodó holtvágányra érnek.
Köröttük nádas zizegése és sötétség. És ismeretlen eredetű, bizarr hangok és fölvillanások.
Néha kikötnek, azt gondolván egy-egy világosabb pontról, hogy tábortűz, de minduntalan járhatatlan terepre tévednek, és kényszeredetten, holtfáradtan eveznek tovább a még mindig főágnak vélt vízen.
Egyszerre a víz felszínét — mint ezernyi seb — öklömnyi, hangos robbanások borítják el.
A fiatalember megijed, de titkolja, és vigasztalja a lányt. Aki feláll a kenuban, és sikoltozni kezd. Eközben megfeneklenek az iszapban, és már se előre, se hátra nem tudnak haladni.
Végül kiderül, hogy az iszap nem más, mint táptalaj, a robbanások meg pontyok, akiket megzavartak békés tenyészésükben, amikor a férfi leüt néhány kenujukba ugró „robbanást” az evezőjével.
Persze családi képek; néha úgy érzem, itt minden annyira családias.
Katuska megfogja a kezemet, nevet, és erőszakosan a gyermekszoba felé vonszol.
A nyitott ajtón keresztül látom, hogy odabenn egy szürke szőnyegen ülve Ruth, a kedvesem játszik egy göndör hajú kisfiúval. A kisfiú olyan nyolcvan centi magas lehet, rugdalózót — illetve szakszerűbb nevén „rugi”-t — visel, és botladozva, ingadozva járkál, mintha részeg lenne, a Holdon járna, vagy olyasvalakit utánozna, aki csak most tanul járni.
Ez nagyon kellemetlen helyzet. Mint már mondtam, Ruth-t, a kedvesemet még nem ismerem, habár egyszer már láttam magamat — egy ajtón bekémlelve — vele édelegni. Ám a gyermek nyílván tőlem van, tehát remélhetőleg én is itt vagyok a közelben.
Azt pedig semmiképpen sem szeretném, hogy így, Katuska bátyjaként ismerjenek meg.
De Katuska vonszol, nem tudok kitérni a találkozás elől.
Katuska elengedi a kezemet, amikor belépünk a szobába, és titokzatos hangon azt mondja, hogy most mutat nekem valamit.
Fel van dúlva a lelkem, és gyomromban dobog a szívem, Ruth pedig felnéz, találkozik a tekintetünk.
Illedelmesen jónapot kívánok neki, és mentegetőzöm a betolakodásért, mondván, hogy csak körülnézünk egy picit.
Ruth rámförmed, hogy ne bohóckodjak már, mire én bemutatkozom, Meven Avtidróf vagyok, mondom. De Ruth bájos arca még jobban elkomorul, és valami olyasmit mond, hogy egyáltalán nem találja viccesnek, hogy hetente háromszor bemutatkozom neki.
Közben a fiamra sandítok; és Katuska megint rángatja a kezemet, feltárja előttem kincseit: egy bádogdoboz alján heverő szakadt filmszalagokat meg egy ócska vetítőgépet.
Egyre jobban izgulok, hogy amíg itt teszetoszáskodom, hátha egyszercsak belépek, és valószínűleg nem nagyon fogok örülni annak, hogy itt találom magamat. Úgyhogy amikor a gyerekek teljesen lekötik Ruth figyelmét, Ruth meg a gyerekekét, kisurranok a szobából, és megyek, megyek, megyek végig a végtelen folyosón, cél nélkül, gondolat nélkül…
„Je suis un beau chevalier”, mondja nagyapa, illetve szavalja, és veri hozzá az ütemet hangszálain és megnyerő egyéniségén.
Vagyis: „Én egy szép lovag vagyok” — fordítom magamban ijedten, és fölkapom a fejem, hogy vajon ő is érti-e. De alaptalanul gyanakszom. Nagyapa teljesen megbízhatóan nem ért franciául.
Én vagyok a hibás.
Igen, igen. Megint itt ülünk, ennek a hatalmas, szőnyeggel futtatott folyosónak a végén, ennél a barokk stílusú kerek asztalnál, ebben a puha fényben; fiatal, életvidám, nevető nagyapám, fiatal, nevető felesége… és valahol itt ülök én is, csak magamat nem látom, mert én a szemeim mögött vagyok…
Nem tudom, miért a folyosón ülünk, hiszen a ház, a házunk valószínűleg nagyon nagy, sok szobával, ilyesmivel.
— Nagyapa — kérdezem —, mégis miért ülünk mi a folyosón, hiszen a ház valószínűleg nagyon nagy. — Hát hol üljünk — válaszolja nagyapa —, folytassuk a zenélést, jó?
— Nagymama — kérdezem —, mégis miért ülünk mi a folyosón, hiszen a ház valószínűleg nagyon nagy.
— Dadada — válaszolja nagymama, mert — mint mondtam — féloldalára béna, és ebbe a fél oldalba sajnos beletartozik a beszédközpontja. Ez a „Dadada” egyébként azt jelenti, hogy „mind kényelmi, mind akusztikai szempontokból a folyosó — különösen a folyosó vége — sokkalta alkalmasabb a zenélésre, mint bármi más; tehát folytassuk”.
De nem tudjuk folytatni, mert Tádé, a kisfiam szalad felém a „rugi”-jában, egy nagyobb, körülbelül másfélszer akkora gyermekkel.
A fiam, Tádé, miután futólag üdvözöljük egymást, elengedi a nagyobb gyermek kezét, rutinosan négykézlábra ereszkedik, s fejét előre szegve benyomakodik a hosszú brokát asztalterítőn át az asztal alá.
A nagyobbik gyermek egy darabig ügyefogyottan álldigál — miközben mi már teljes valónkkal visszaadtuk magunkat a zenélésnek —, majd látva, hogy a felnőttek nem óhajtanak vele foglalkozni, lassan legyőzi szégyenkezését, és követi fiamat.
Az asztal alól tökéletes kilátás nyílik a folyosónak egy bizonyos fokú hegyesszögre leszűkített részére, de odabenn is akad annyi világosság, hogy eligazodjanak a látnivalók között.
Nagymama sötétbarna magas szárú gyógycipőt visel, nagyapa fekete kimenőcipőt, rajtam fehér tornacipő van.
Tádé óvatosan megragadja a nagymama ép lábán lévő gyógycipő fűzőjét, és óvatosan kifelé húzza. A nagyobbik gyerek észreveszi, és némi fontolgatás után úgy dönt, hogy segít neki.
Nesztelenül sorra járják a cipőket, meg-megrezzenve, amikor egy-egy láb ütemesen megmozdul, vagy egy-egy kéz lenyúl, hogy dörzsöléssel serkentse a hozzá tartozó comb vagy vádli vérkeringését. Valamennyi lábbelit megfosztják rögzítőelemétől.
A zsinórokat egy kupacba rakják az asztal origója alatt a padlaton, és letelepednek eléjük. A nagyobbik fiú kezdeményezésére a cipőfűzők végeit összekötik egymással, hogy egyetlen hosszú pertlit alkossanak. A nagy pertli egyik végét ráhurkolják a nagymama bal bokájára, vigyázva, hogy meg ne érezze. Ezt követi a nagyapa jobb és bal bokája, és az én jobbom és balom. Az én bal bokámat körülfogó hurok végét visszavezetik a nagymama jobbjához, rácsomózzák, s így tudtunkon kívül valamennyiünket foglyul ejtenek.
Nagyapa ezt már egyáltalán nem fogja észrevenni. Annyi súlyos börtönév után…
A második nagy háború vége felé nagyapa hőskorát élte.
Akkor még apám sem élt és én sem, akkor még volt idő.
Filmkocka gyorsasággal követték egymást az események, nagyapa gyakori főszereplésével.
Közben apám vasárnap délután mozdulatlanul sziesztázik a nagyszoba díványán, s én egy plüss medvebocsot kirándultatok fekete mellszőrzetének dzsungelében.
A villamosokról leugrálva, gyorsan eltűnve az átjáróházakon át, a nyilasok kopói előtt cikázva szervezkedett.
Így is sokszor elkapták és letartóztatták, egészen a második nagy háború végéig, amikor addig üldözött hitvallása — a rendszer átalakulása folytán — „államvallássá” lett. Addigi fedőneve pedig — egy a sok közül — hivatalos neve egész családunknak.
Utolsó lebukása után hallgatagon ment két smasszer között a Váci Fegyház szűk kaszárnyafolyosóján leendő cellája felé.
De agya szövőgépén — a zakatolás elhallgattatta a félelmet — már új tervek vásznát szőtte.
Akkor kezdtem a végső megoldás felé tapogatózni, amikor Guidó, az öcsém önmagába karolva közeledett felém Ruth-tal a leendő kedvesemmel, aki a két Guidó-példány előtt lépkedett.
Meglehetős gyűrötten jöttek felém; és megingatták a folyamatseprűbe vetett hitemet.
Csak úgy kerülhettem el az összeütközést, hogy felkapaszkodtam a vallatószoba szándékosan megkisebbített ablakára.
Nagyapa meztelen talpát mogyoróbottal verték odabenn.
A textilgyárra gondolt, meg a kommunista sejtre, amelyet ott alakított; és összeszorította fogait. (Szomorúan tapasztottam arcomat a keskeny ablakrácsok között az üveghez.)
Több órán át verés, fenyegetés, és ugyanazok a tagadó válaszok ugyanazokra az állító kérdésekre. Válogatott módokon kínozták, társával együtt, akivel együtt bukott le.
— Hol nyomtattátok az államellenes röpcédulákat? — kérdezte a nyilas tiszt — … Beszélj, te vörös kutya!
— Semmiféle iratokról nem tudok — mondta nagyapa.
A mogyorópálca suhogott.
Pedig ebben a szobában volt az emlékdobozom és a hintalovam. Tádé mindent szertehurcol újabban. Nem újabban. Már gyerekkoromban is ezt mívelte.
Nagyapa azután is konokul hallgatott, hogy társa a vallatás sokadik órájában a szeme láttára halt meg.
A börtönben köztörvényes és politikai foglyokkal vegyesen töltötték meg a régi laktanya hálótermeiből kialakított cellákat. Egy-egy cellába hatvan-hetven embert zsúfoltak össze.
Négyen-öten kaptak két szalmazsákot fekhelyül.
Nagyapáék a falakon átmorzézva érintkeztek egymással — első pillanattól megoldva ezzel a távbeszélést.
Az ilyen hosszú fogságok alatt megtanulták egymástól, amit a másik tudott: történelmet, szakmákat, nyelveket — az új történelmet is, amelyet épp ők történtettek.
Nagyapa megtanult ócska zoknikat szétfejteni, a szálakból fonalat sodort, hogy szatyrokat készíthessen a spejzoláshoz.
És beindított egy párttörténeti kurzust. És beindított egy folyóiratot, vécépapírt használva alapanyagul.
Írásukat gondosan elváltoztatták, mindent nyomtatott betűvel írtak; sokszorosítottak, másoltak.
A börtön textilszövödéjében a főfegyőr, aki nagyapát a szervezet fejének gondolta, folyton zaklatta, mindenáron belé akart kötni, de nagyapáról, mint a kemény, sima falról, lepattogtak az alamuszi megalázások és oktalan üvöltözések.
A jugoszláv partizánok közül is voltak egypáran ebben a fegyházban. Sokkal vakmerőbbek voltak magyar elvtársaiknál, de ügyetlenebbül konspiráltak; nagyapa barátaival együtt elkövettek néhány vigyázatlanságot.
A börtönigazgató váratlanul alapos motozást rendelt el.
Elég sok illegális és legális anyagot találtak (a legális lapokat is tiltották). A procedúra végén nagyapa a vitéz börtönigazgató színe előtt találta magát, két szerbiai magyar fiú társaságában. Ezeket — büntetésük negyedelését ígérve — „beugratták”, hogy valljanak nagyapa ellen.
Az íróasztalon kiteregetve tündököltek a vád corpus delicti-jei: legális folyóiratok és forradalmi vécépapírkazlak.
Még szerencse, hogy nagyapa csak lassan halad fiatalodási kísérleteivel — különben hamarosan ő is nyolcvan centisre töpörödhetne, és mászkálhatna az asztal alatt. Ezáltal még az idő hiánya okozta viszonylagos állandóság is veszélybe kerülne.
Nagyapa szemszögéből nézve viszont teljesen érthető, hogy miért nem képes megbarátkozni az állandósággal.
Számára az állandóság: a mozgás, a változás állandósága; nem úgy, mint nekünk, akik a soha be nem jelentett, el nem kezdődött és (úgy tűnik) véget nem érő harmadik nagy háborúban éljük fénykorunkat.
(A gyilkosság életformává vált; különösen, ha tudjuk, mennyire igaz: aki felebarátja elpusztulását kívánja: gyilkos.)
Semmi furcsa nincs tehát abban, hogy növelni akarom az életkoromat, nem kívánok élni az idő hiánya adta lehetőséggel, hogy egyetlen cselekvésemre összpontosítva — így elkerülve a folyamatseprű fátumát —, mintegy hibernáljam magam. Az állandóan jelen levő halál habzsolásra késztet.
— Nézze, ezt mind maga csinálta — mondta siránkozó hangon a börtönigazgató.
Nagyapa figyelmesen nézegette a folyóiratokat.
— Nem hiszem, hogy képes lennék ilyen szép nyomdai munkára a börtön szegényes körülményei között!… és ezt az idegen nyelvet… nem is ismerem. A többiről talán tessék íráspróbát venni, akkor ki fog derülni, vajon én írtam-e!
Az igazgató ordítozott, tudta: ha nem sikerül kicsikarnia a beismerő vallomást, feletteseivel kerülhet konfliktusba, mert újabb tárgyalást nem rendelhetnek el.
A két szerb fiú ugyan nagyapa szemébe mondta a betanult vádakat, de nagyapa is a szemükbe mondta, hogy nincs szerencséje ismerni őket.
A vitéz börtönigazgató úr kizavarta a szerbeket és beszólított két börtönőrt…
— Én ismerem a ti elméleteteket — sziszegte —, de a tagadás tagadásának álláspontjára helyezkedem, és megbüntetlek.
A smasszerek lerángatták nagyapát egy Duna szintje alatti kazamatába.
Apám óvatosan elegyítette a számára korábban oly’ fontos vegyületeket a kis gázcsapok fölötti lombikjaiban. Ez a kísérlete azonban már nem valamire, hanem valami ellen irányult. Már órák óta egyedül volt laboratóriumában. Koszos kék köpenyét levetette, összehajtogatta.
Leült. A lángokat eloltotta, de a csapokhoz nem nyúlt.
Megvárta, amíg a folyadék lehűl, aztán felhajtotta.
Négy hónap szigorított magánzárkára ítélték, „kemény-fekhellyel”, „kis-koszttal”.
Egyedül hagyták a sötét, hideg cellában, kivéve, amikor valamelyik börtönőr napjában egyszer bevitt neki némi híg levest és pár deka kenyérkövületet.
Nagyapa — hogy távol tartsa magától a csüggedést — régen olvasott verseket memorizált, és előadásokat tartott a sötét falaknak saját maga és pártja célkitűzéseiről.
Amikor ideje leteltével érte mentek, hogy visszakísérjék a közös cellába, harmincnyolc kilós csontvázzá fogyva lépett ki a sötétzárka ajtaján. Szédülve pislogott, és a korlátba kapaszkodva kúszott fölfelé.
A váróteremben akadtam rá az emlékdobozomra.
Ez egy meglehetősen érdekes, kör alapterületű hely; egyáltalán nincs ajtaja, ablaka. Tágas és félhomályos.
Az emlékdobozom felé nyúltam, hogy felnyissam a födelét, amikor egy tekintetet éreztem az ujjaimra szegeződni.
Odafordultam, és láttam, hogy fiatal, életvidám nagyapám Rózsa Ferivel meg még két emberrel egy asztal körül ülnek. Balkezeikben bridzskártyák legyezői.
Ahogy közelebb mentem, láthatóvá vált, hogy jobb kezeik össze vannak bilincselve. Nem könnyű így játszani.
A kártyalapokon társaik és a volt nyilas vezetők arcképei.
Hangosan vitattak valami hatalmi helyzeteket, meg visszaéléseket, meg szovjet országokhoz fűző viszonyokat. Nagyapa szomorúnak látszott, és kedves szokása szerint szórakozottan az én mozdulataimat figyelte.
Az asztal alatt a fiam, Tádé mászkált, meg egy másfélszer akkora, körülbelül százhúsz centis gyerek.
Hátrébb Karcsi bácsi üldögélt egy halványan világító, sámli-nagy csillagon, és Marx gazdaság-filozófiáját olvasta németül.
Olykor egy pálcával, amely feleségére, Margit nénire emlékeztetett, ráhúzott egyet a csillagra, hogy hatékonyabb világításra buzdítsa. A pici égitest ilyenkor darabig tényleg erősebben világolt, és némileg fölemelkedett vele.
Amikor a börtön főorvosa több napig távol volt, egy Hersko nevű erdélyi fogoly helyettesítette. Nagyapa ekkor panaszkodott leromlott egészségi állapotára, és a helyettes főorvos betegállományba vette.
Tudták, hogy a nyilas főorvos visszatérésekor majd hirtelen vége szakad nagyapa páciensi pályafutásának; de Hersko addig is olyan kórházi zárkába helyezte el őt, ahol két másik kommunista is feküdt.
Ezek igazi betegek voltak, tudták, hogy még sokáig maradnak. Amíg nagyapa velük volt (három nap, három éjjel), szinte alvás nélkül tanultak.
Elmondta nekik a párttörténet tizennégy fejezetét.
Társai jegyzeteltek, jegyzeteltek.
Hogy is mondta az én jó öreg nagy-nagybátyám, Karcsi bácsi?
Meven most is ezen a hosszú folyosón oson, ebben a valószínűleg nagyon nagy házban, hogy betekintgessen a résnyire nyitott (vagy nyitható) ajtókon.
Ez az ajtó ugyan nincs nyitva, de az ember óvatosan ráhelyezi ujjait a kilincsre… és egy picit kínos, hogy zárva van.
Szóval Meven most a fülét is igénybe veszi a kukucskáláshoz, s odabentről halk mormogást vél kihallani. S amíg így szemfülel, újra eszébe jut égető kérdése, amin a folyosón haladtában töprengett.
„Vajon mi, és mire jó ez az egész? Ez az álom, aminek én itten főszereplője vagyok. S a ház többi lakója szintén főszereplője, ha tulajdon szemei mögül nézi a világot.”
Karcsi bácsi Meven kopogására riadva odacsoszogott ajtajához, s némi tűnődés után lassan kinyitotta.
— Á, szervusz Meven — mondta — hogyhogy ilyen sokáig nem jöttél? (Karcsi bácsi ugyanis a sok-sok gondolkodás miatt folyton megfeledkezett az idő hiányáról.)
Édességgel kínálta Mevent, aki nyugtalanul visszautasította ajánlatát, és leült a neki felajánlott székek egyikére.
— Mit tetszik olvasni? — Karcsi bácsi szűk szobáját zsúfolásig betöltötték a természettudományos könyvek, különféle ide gennyelvű folyóiratok, történelmi és filozófiai tárgyú munkák; amelyekből Margit néni halála óta is mindig tájékozódott a világ eseményeiről, meg a múltról, amikor még volt idő. Ő maga már csak az utóbbiban vett részt. Egy idő óta — ha szabad így mondani — az öregedéshez szükséges sétákról is leszokott.
Karcsi bácsi megmutatott néhány könyvet, amelyeket paralel olvasgatott. Hitler és Sztálin rémtetteiről, a naprendszer és az idegrendszer felépítéséről — lehetőleg mindig eredetiben.
Meven csodálta, hogy Karcsi bácsi, aki feleségével együtt meghalt, egyre romló egészségi állapotában is rendületlen élet-akarással és szellemi frissességgel bír.
— Hogy tetszik lenni?
Karcsi bácsi aprólékosan elmagyarázta, hogy hol és mije fáj, hogy most már alig megy ki a házból (ahonnan természetesen senki sem megy ki), és elhanyagolja reggeli és esti tornáját meg a heti kétszeri közös kirándulásokat (amelyek már nagyon régen nincsenek).
— De nem használom a liftet, és gyalog járok le az ebédlőbe — és hát hogy lennék ilyen vénen? De azért jól vagyok.
Meven végre kifejezte bámulatát Karcsi bácsi életével, mint nagyszerű sportteljesítménnyel kapcsolatban; s kihasználta az alkalmat összehasonlítani saját szenvedésteli életével.
Kiemelte a kettejük élete közötti rokon vonásokat. Hangsúlyozta viszont, hogy ő ugyanazokat a sorscsapásokat képtelen elviselni, és mint apja, ő is az öngyilkosságon töri a fejét.
Karcsi bácsi belement a Meven kezdeményezte filozofálgatásba. És amikor beláttatta vele, hogy a pusztítás — önmagunk elpusztítása is — céltalan, levonta a tanulságot.
— Butaságot mondasz fiam, hogy a semmi jobb lehet a szenvedésnél. A semmi semmilyen. Nincs is. Csak az élet van, és nincs magasabbrendű élet a Földön az ember tudatos létezésénél. A tudatunk — ami teszerinted kínjaink forrása —, csodálatos ajándék. Nagyon sok olyan élményt ad az embernek, amelyre más élőlény nem találhat rá. A nemlét nincs, az élet pedig van — a van pedig több, mint a nincs. Látod, én ötvenegy évet éltem Margit nénéddel. Amióta ő nincs, fél ember vagyok, és nincs túl sok örömöm. Sőt, öreg is vagyok, és sok mindenem fáj.
Mevent eltöltötte a megfáradtan is kitartó, halálában is az életet kereső ember iránti meleg szeretet.
— Szervusz, Karcsi bácsi. Vigyázz magadra!
— Te vigyázz magadra, fiam — Karcsi bácsi az ajtóhoz kísérte dédunokaöccsét. Még két búcsúpuszi között is elkalandoztak izgága gondolatai.
Arra gondolt, hogy Meven, meg ezek a fiatalok úgy keringenek a Földön az öregek körül, mint a bolygók napjuk körül.
És hogy olyanok, akár a csillagok, amelyeknek fénye ugyan néhány millió év alatt elhalványul, de amikor elpusztulnak, anyagukból új égitestek keletkeznek.
„Minden viszonylagos — gondolta — csak az élet nem az. Az élet állandó. Élő sohasem válik élettelenné, mindig élővé alakul.”
Azután már nem gondolkodott többet: ágyára dőlt, hogy néhány órát talán sikerül aludnia. Nagyon keveset tudott aludni, noha fáradt szervezete egyre jobban igényelte a pihenést.
Katuska csendben belopódzott kincseivel a sötét szobába.
Itt szokott a csupasz falrészre meredve vetíteni.
Felállította az ócska vetítőgépet, lencséjét a falra irányította, és óvatosan beletekerte a bádogdobozból kiemelt szakadozott filmszalagot. Bekapcsolta a gépet.
A szemközti fal egyszerre kivilágosodott, s a gép nyekergő hangegyveleget bocsátott ki. A falon egymásba olvadó képsorok jelentek meg, a filmtekercs gyűrődései miatt néha egy helyszínen többszörösen megjelenítve ugyanazt a szereplőt vagy tárgyat. A szokatlan látvány és hangzás eleinte teljesen összezavarta Katuskát. De hirtelen önmagát is megpillantotta a szereplők között. Egyre nagyobb figyelemmel nézett és hallgatott, míg lassan követhetővé váltak számára a jelenetek.
Először egy darabig a második nagy háborúról volt szó, később Katuska családjáról, magáról Katuskáról (például amikor Tádéval játszott), valamint bátyjáról, aki nemrégen halt meg — fiatalon.
Kíváncsi és izgága bátyja sokszor megjelent a képeken, nagyapjával és nagyanyjával zenélt, vagy Karcsi bácsival filozofálgatott. Vagy a házban kószált, és a lakók után leskelődött. Látható, hogy egy asztal körül ülnek. Hallgatnak.
A bátyja feláll — illetve felállna az asztaltól, de nem bír mozdulni. Benéz az asztal alá, ahol lábai össze vannak kötve a többiekével. Lehajol, lehúzza a cipőjét, és zokniban feláll. Már csak ő látható — a gyűrődések miatt néha egyszerre ülve és állva, állva és mozgás közben. Egyenesen Katuska szemébe néz.
Katuskának az a furcsa érzése támad, hogy nemcsak a filmbéli bátyja néz a szemébe, hanem az eleven, az eredeti.
És tényleg.
A filmnek itt vége van, kiíródnak a szereplők nevei.
Katuska bátyja kibontakozik a fal síkjából, és filmbéli énjére fölvesz még egy dimenziót. (Közben a saját nevét, amely rossz irányban szerepel a névsorban, megfordítja. Nem „Meven Avtidróf” — gondolja —, hanem Nevem Fordítva. Aztán rájön, hogy a vetítőgépben tényleg ebben az irányban van helyesen, hiszen a falra vetülve megfordul a kép. Visszafordítja.)
— Tetszett a film? — kérdezi Katuskától.
— Hiányozni fogsz belőle — feleli Katuska —, de azért nagyon örülök, hogy itt vagy.
— Ez kedves tőled — mondja Katuska bátyja —, most magamhoz veszek egy kis friss levegőt, meg napfényt, aztán visszajövök, és elviszlek ebédelni.
Megsimogatja kishúga haját, és az ajtón át kilép a valóságba.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Bogár Gábor
