Mozdulat
Csattogó, csörömpölő a csend,
melynek hangtalan zenéje csendül,
álmos, rozsdás káosz a rend,
bizony-alapja könnyen rendül.
a csend csendül
a rend rendül…
Apró, ócskatag székén ül a bitangjó,
százszemű, százszivű nagy óraketyegés,
lábujjhegyén lengve panaszlik az ajtó,
de pszt! Legyen áhítatos az enyésztés.
alkonyodik
a kony alkul…
Bebotlik az alkony az ablakokon.
Hiába nyúl kontúrja után a tárgy.
Középen a díszes kőlapokon
áll mereven, trónolva az ágy.
a lepelt is meglepi
hogy nem lepi el
Ránchálós hullajelölt, ezeréves,
tegnap mozgott még – most bénán fekszik,
ödémás foltok, a szeme véres,
bölcs vénséggel már nem dicsekszik.
betakarják a szemhéjak
szemtelen magjait…
És indul a menet: nem gyász,
nem is ünnep,
és bámulják tágranyílt teleszubjektívek
a szürke koporsót, mely mozog, remeg.
Mérhetetlen súlyú zárólapját
semmi sem nyitja meg,
századok évek percek kinyitják.
bomló húst az idő
nem ejt rabul
az anyag lassan
átalakul
És kibújik a szép csecsemő
– sok gyengeségből lett
kevés erő –
ködszínű emlékdobozát átlépi,
rögeszmék álomhálóját eltépi,
s meztelen testét lazán tartva
játszani megy a túlsó partra.
Legutóbbi módosítás: 2013.10.20. @ 07:10 :: Bogár Gábor