Városok városa
„Szarul állok” — gondoltam, még egyszer hátralestem a vállam fölött, és a kanyarban némileg bedőlve, gyorsan befordultam egy még sötétebb utcába. Tágra meresztett szemmel, bizonytalanul szaporáztam a lépteimet. A fény hiánya ellenére, gyanús árnyékok cikáztak körülöttem. A fejemből is mintha felvillanó fények lövelltek volna ki a szemeimen és a homlokomon keresztül.
A gyomromban, a hasam alját összeszorítva, úgy ült és uralkodott egy nagy csomó, azt éreztetve velem, hogy ő nagyon is otthon érzi bennem magát. Már nem néztem hátra; a tarkómban érzett szúrásból tudtam: igyekeznem kell. Már alig bírtam visszafogni a lábaimat; az agyam meglódult; gondolatfoszlányok süvítettek át rajta — és végül a feszültség átkapcsolt bennem valamit, és elkezdtem futni.
Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és merre tartok, csak rohantam. Késő éjszaka lehetett, mert alig-alig akadt az utamba ember; s ilyenkor megpróbáltam zárójelbe tenni magam, minden kisugárzást visszafogva mintegy láthatatlanná válni, mert mindenki gyanús volt.
Betört lámpás lámpaoszlopok suhantak el mellettem, vastag törzsű fák ugrottak elém hirtelen és sunyin, megpróbáltak elgáncsolni, ellökni, vagy ág-kezeikkel kapkodtak az arcom felé.
Én csak futottam, és a mozgás kissé megnyugtatta a testemet, a szívem kezdett normálisabban verni, és lassan már annyira felbátorodtam, hogy fel tudtam tenni magamnak a kérdést: Mi lehetne ennek a helyzetnek — legalább átmeneti — megoldása?
Túljutottam ezen a sikátoros részen, kicsit kiesebb, külvárosias városrészhez érkeztem.
Bal felől egy kétszintes, tűrhető külsejű épület alsó szintjének ablakaiból halvány fények derengtek az utcára.
Anélkül, hogy pontosan tudtam volna az okát, de határozott egyértelműséggel lefékeztem, kilihegtem magam, és még jobban visszafogva minden kisugárzásomat, minden mozdulatomat terepszínűre festve megközelítettem.
„Valami szórakozóhely lehet” — gondoltam, beléptem az ajtón, odabiccentettem a bárpult mögött álló szőkeségnek, és a félhomályban üreskedő asztalok és székek között a WC-be jöttem.
Nem éppen egy luxus illemhely, de rendes és tiszta — úgy tűnik, ez most megnyugtat. Két fehér mosdókagyló (még egy-egy tükör is tartozik hozzájuk), közöttük egy tiszta törölköző, a mosdókagylókon szappan, a csapok működnek.
Három egymáshoz illeszkedő WC-fülke, a jelek szerint zárható ajtókkal. Megmosom az arcom, hogy felfrissüljek, vizes kezeimmel beletúrok a hajamba, megtörlöm a kezeimet. Határozottan kellemes érzés, néhány másodpercig, amíg agykészülékem újra működésbe nem lép.
„Egy ilyen szórakozóhelyre még ilyenkor is jöhetnek” — gondolom, és hallgatózni kezdek. Teljes csend. Ez jó. Mégis gyorsan belépek a főfalhoz legközelebbi fülkébe, és bezárkózom. Szórakozottan ráülök a deszkára, úgy, ahogy vagyok, felöltözve.
Hallgatózom.
Minden figyelmemet a füleimre összpontosítom, de hiába, nem hallok semmit. „Vajon megtalálhatnak-e itt?” — erre gondolok, és valahogy az az érzésem, hogy nem. Talán nem. Kezdem magam biztonságban érezni.
A mosdón kívülről zajok hallatszanak, léptek, otthonos, céltudatos, határozott léptek — ez nem vendég, ez a szőkeség lesz; és tényleg: székek súrlódnak a parkettához, poharak csendülnek, törlőruha csiszatol az asztallapon, s több embertől származnak. Talán az utolsó, késői, zárás előtti vendégek lehetnek.
Mivel a hangok távol maradnak a WC-től, egyre kevésbé izgatnak, sőt megnyugtatnak. Csak azon csodálkozom, hogy újabb és újabb vendégek érkeznek; a szőkeség (vagy valaki más) bekapcsol egy zenegépet, az emberi hangok is erősödnek, az egész helyet betöltő zsongássá erősödnek, a röhögések, kiáltások, sikkantások egyre hangosabbak; végül kialakul egy elég magas felső zajszint, amely már annyira változatlan, hogy akár figyelmen kívül is lehet hagyni, és látom, hogy én figyelmen kívül is hagyom.
Igen, és visszatér magány- és kiszolgáltatottság-érzetem.
Visszakapcsolom antennáimat a meglehetősen vidám külső lármára, és arra gondolva, hogy ebben mekkora hangerővel kellene megszólalni, önkéntelenül megköszörülöm a torkomat. Aztán — hiszen váratlanul és hosszú idő óta először adtam ki hangot — egy pillanatig megint feszülten figyelek, hogy érkezik-e rá válasz, meghallotta-e valaki?
Természetesen senki sem hallotta, és nem is hallhatta meg a krákogásomat. Ehhez legalábbis a mosdóban kellene lennie.
„Szóval ez a helyzet. WC-lakó lettem” — gondolom, és a hirtelen feltámadó jókedv-hullámok visszasodornak a kétségbeesés mélyvizébe.
Ismét alaposan körbenézek. „Vajon megtalálhatnak-e itt üldözőim?” Talán igen.
Egy szórakozóhely pont olyan hely, ami talán először jut eszükbe, ha meg akarnak találni.
Fölfelé nézek, hogy a deszkafalak fölérnek-e a plafonig, vagy alacsonyabbak, mint az némelyik nyilvános illemhelyen szokás. Fölérnek. Ez tehát rendben van. Az ajtót vizsgálgatom: elég masszívnak látszik. Ezen merengek, mikor hallom, hogy nyílik a külső ajtó.
Belép egy férfi — és gyomromba visszatér a csomó, úgy érzem, kezdek összezsugorodni —, és jó nagy lendülettel bevágja az ajtót. Léptei erejéből és gyorsaságából ítélve fiatal lehet, és viszonylag józan. Természetesen pont az én WC-m tetszik neki, ehhez lép, ezt feszegeti, aztán, mikor látja, hogy nem nyílik, káromkodva ráüt az öklével.
Az utcán eközben nyúlánk férfi baktat a hűvös esti szélben.
Feszes, merev mozdulataiból látszik, hogy fázik. Nyugtalanul tekinget körül — nincs rendben a szénája. Közeledő rendőrautó indulója hallatszik. A nyúlánk férfi előtt, botjára támaszkodva egy idős úr vánszorog. A nyúlánk férfi, amint meghallja a rendőrautó-indulót, utána iramodik és néhány hatalmas lépéssel utoléri.
Ballonkabátja külső zsebéből előhúz egy nagy konyhakést, és hátulról átkarolva az öregurat, a mellkasába döfi. Kezét undorító meleg sugárban elönti a vér. Gyorsan kirántja a kését, és félreugrik, hogy az öregember — miközben összecsuklik — ne mocskolja össze a ruháját.
Az öregember már a gyalogjárón hever keresztben, a férfi pedig egy papír zsebkendővel a kését szárogatja, s közben hegyezi a fülét, hogy vajon a rendőrautó errefelé tart-e.
* * *
A belváros sétálóutcáján, a gyönyörű kovácsoltvas lámpák fénye alatt két nercbundába csomagolt hölgy andalog karonfogva. Az egyik feketére, a másik szőkére színezi a haját. A szőkére színezett hajú nagyot nevet társnője korábbi bemondásán, nevetés közben hosszú szíjas kis bársonyretiküljéből óvatosan, észrevétlenül apró pisztolyt húz elő, olyan mozdulatot tesz, mintha egy fekete fürtöt akarna eligazítani barátnője halántékán — és meghúzza a ravaszt. A feketére színezett hajú hölgy nyikkanás nélkül elomlik a színes mozaik kövezeten. A szőkére színezett hajú zsebkendőjével letörli a fejére fröccsent agyvelő-masszát, majd kis bársonyretiküljéből mobiltelefont halász elő, és hívja a rendfenntartókat. A várakozás idejére letelepszik egy közeli, kényelmes fapadra, mini könyvet vesz a kezébe, olvasgat.
Hamar felharsan a rendőrautó-induló, becsukja és elteszi a könyvét.
— Jó estét, hölgyem, ön a gyilkos?
— Igen.
— Szabad lenne az eszközt…
— Kérem, parancsoljon.
— Köszönöm. Neve?
— Anti Ibolya.
— Bejegyeztem. Október 20-ára. Minden jót, hölgyem.
— Viszlát.
* * *
A nyúlánk férfinak nincs mobiltelefonja, a rendőrautó-induló hangja pedig már nem közeledik, már nem is hallani.
— Szevasz, Jozsó II.! — egy jóképű, vékony férfi lép hozzá a sötét mellékutcából.
— Á, Filigrán Balázs! — üdvözli idegesen. — Neked megvan már a napi adagod?
— Na, ne hülyéskedj! Csak nem feltételezed rólam…
— Persze, persze, nem feltételezem… De megvan már?
— Megvan. Nyugi. Hiszen barátok vagyunk, nem?
— Persze. Barátok vagyunk. De mégis, hány órakor történt?
— Hány órakor? Jó fej vagy. Nem emlékszem már.
— Nem emlékszel. Aha. Arra csak emlékszel, hogy ki volt az illető?
— Viccelsz? Honnan tudnám, ki volt? Egy nyanya. Hagyd már ezt a gyanakvást. Inkább mesélj, mi újság a Brokkoliban?
— Semmi újság. Megölték a titkárnőmet, egész nap alig bírtam dolgozni.
— Hogy ölték meg?
— Hogy ölték meg?! Állat. Hogy vagy képes ilyeneken csámcsogni?
— Nem vagy egy kicsit túl érzékeny?
— Légy szíves, ne gyere ilyen közel.
— Dehát barátok vagyunk. Vagy nem?
— Persze. Kibaszottul barátok vagyunk.
* * *
Már arra számítok, hogy a férfi enyhe részegségében rám töri a WC-ajtót, amikor egy káromkodással odébbáll. Hallom, ahogy a vizelete csorog a porcelánba, és úgy döntök, hogy megkockáztatok levegőt venni.
Felajzott érzékszerveim azt közvetítik az agyamnak, hogy lélegzetvételem borzasztó nagy zajjal jár.
A pasi még jó darabig botladozik, elvacakol a kézmosással — rólam mintha meg is feledkezett volna. (Nagyon helyes. Csak feledkezzen minél jobban.) Aztán végre megtalálja az utat kifelé, persze, mint az várható volt, az ajtót nem csukja be rendesen.
Megkönnyebbülök. Egy kicsit mocorognom kell, már elzsibbadtam a sok üléstől. Szinte élvezem a magányt. Csak ülök a WC-n. Csak ülök a deszkán és agyam egy régi versikét böfög föl:
Ülök a vécén
A vécének lécén
Jönnek a legyek
Na én innen megyek
És most jön a rémítő hír
Elfogyott a vécépapír
Bassza meg a jegesmedve
Itt ülhetek egész este
Sanyarú helyzetem ijesztően nem illik bele a gyermekvers szabados, vidám-haragos hangulatába.
Hegyezem a fülem.
Aztán azon töprengek, mit is akarnék hallani.
Állandósult zajszint, röhögések, sikkantások… á, persze, tudom már, mi hiányzik a képből. A lövések. Hörgések, sikolyok, puffanások.
Alighogy végiggondolom, odakinn (vagy inkább odabenn) lövés dörren, s utána az üvegcsörömpölést, emberi test elzuhanását már csak azért fogja fel a fülem a nagy zenebonában, mert tudom, hogy ez következik.
Igyekszem elterelni a figyelmemet, elmerülni WC-m fehérségében, de közben feszülten hallgatózom tovább, tudom, hogy hamarosan be kell futnia a rendfenntartóknak, bejegyezni az eseményt. Erőltetem, hogy minden idegszálammal a WC-m fehérségére összpontosítsak. Az éles lámpafényre… az árnyékokra…
* * *
Rendőrautó-induló sivít… Egy rendfenntartó ötletszerűen megáll egy járókelő mellett, és előtte terem.
— Jó estét, uram. Nem látott véletlenül errefelé egy feltűnően hagymaszagú illetőt?
— Akkor talán úgy kellene kérdeznie: Nem szagoltam-e errefelé egy feltűnően hagymaszagú illetőt?
— Nézze, én komolyan beszélek. Az illető napok óta nem gyilkolt. Mint tudja, ez társadalomellenes. Sőt, tudomásunk szerint még egyáltalán nem gyilkolt. Őt és barátait súlyos devianciáért körözzük.
— Idefigyeljen, zsarukám. Nekem ehhez semmi közöm. Megvan a mai bejegyzésem. Úgyhogy hagyjon engem lógva.
— Jaj, most jut eszembe, nekem még nincs! — mondja a rendfenntartó, és gumibotjából egy gombnyomásra előugró pengével lekaszabolja a járókelő fejét.
* * *
Úgy látszik, elaludtam. Elképesztő, hogy képes vagyok elaludni egy kemény WC-fedőn ülve, miközben feszülten figyelek. Megint mocorognom és nyújtózkodnom kell: elgémberedtek a tagjaim.
Aztán rájövök, hogy sötét van.
Amikor utoljára ébren voltam, egy fényárban fürdő WC-ben ültem, most pedig egy sötét WC-ben ülök.
Ha jobban megfigyeljük, nem is egészen sötét, csak most már odakintről, az utcáról kapja a fényt. Az egyelőre még csak derengő, hajnali világosságot, amely engem most is némi derűlátással tölt el.
Azzal az érzéssel, hogy túl vagyok valamin.
És egyúttal elkezdődhet valami, amihez túl kellett lennem valami máson.
És különben is: a WC-n töltött eddigi életem meghozta azt a sikert, amelyet reméltem tőle: tudniillik elzárt üldözőim tekintete elől. Itt melegben és főleg biztonságban voltam.
Most pedig rövidesen járulékos előnyökre teszek szert; ha jön a reggel, a tisztálkodás és egyebek ideje.
* * *
Jozsó II. a Brokkoliba igyekszik.
Felszáll a 88-as buszra; az utasok egynegyede már e kora délelőtti órában hulla.
Leül.
Nem képes ránézni az emberekre, pedig próbálja kényszeríteni magát.
Szégyelli magát, és valahogy helyettük is szégyenkezik.
Megmagyarázhatatlan érzések. Amikor ő minden nap teljesíti a bejegyzését, pedig nem szívesen csinálja.
A Brokkoliban Jozsó II. az egyik igazgató — van egypár —; nehezen emészti meg, hogy a bejegyzések miatt kollégái folyton cserélődnek.
Ez a hivatal többek között döntéseket is hoz azokról, akik az új, demokratikus társadalomvédő törvény szerinti kötelezettségeiket nem teljesítik, vagyis különböző okokból elmulasztanak megölni naponta egy embert. A Népjóléti Minisztérium szerint ez a legsúlyosabb államellenes cselekmény Városok városában.
A hivatal folyosóin az emberek a falhoz lapulva oldalaznak, és nagy ívben kerülik meg egymást.
Jozsó II. a deviánsok zömét az elfekvő-pokolba küldi: egyszintes, könnyen megközelíthető, és a sok ablaktól szinte átlátszó épülettömbökbe irányítja, amelyet csak ott helyben elkövetett, többszörös gyilkosság árán hagyhatnak el. Ez nagyon ritka. Ide többnyire idősek, gyengék, betegek kerülnek, akik — mivel az egész telep úgy van kialakítva, mintha egy sok kicsi céltáblából álló vurstli volna — könnyű célpontot nyújtanak azoknak, akik lustaságból, vagy gyengeségből az adott napon még nem találtak maguknak áldozatot, és ezt gyorsan be akarják pótolni.
A deviánsok kisebb — nagyon kicsi — hányada szándékosan szegül szembe — érthetetlen okokból a társadalomvédő törvénnyel. Jozsó II. őket az aktív pokolba irányítja.
Az aktív pokol szintén kirakat jellegű: a benne élők könnyű célpontok a kívülről jövő támadásoknak. Egyúttal pedig szomorú börtön, ahol szándékosan ehetetlenné tett ételeket, és kínokat okozó fekvőhelyeket adnak.
A foglyok számára egész nap csak egy program létezik: videó készülékükön gyilkosságokat nézhetnek.
Kijutni is csak egy módon lehet: ha meggyilkolnak egy börtönőrt. A börtönőrök sokan vannak — természetesen állig felfegyverkezve.
A rendfenntartók egész nap és egész éjjel cirkálnak.
Részben a törvényben előírt napi egy gyilkosságukat teljesítők hívásaira mennek ki, hogy az eseményt a központi számítógéppel összekötött digitális rendszerükkel bejegyezzék, részben deviánsokat keresnek.
Jozsó II. épp azon morfondírozik, hogy mennyire utál gyilkolni. „Valahogy olyan gusztustalan. De hát a törvény… A Brokkoli is tiszta vadnyugattá válik tőle. A súlyosabb nézeteltéréseknek rendszerint legalább egy, de olykor két vagy több halálos áldozata is van. Ráadásul a civódást revolverrel, szurkálással befejezők a napi kötelesség teljesítésének kellemes tudatában fürdenek.”
* * *
A hajnali derengésben egy hajnali rendfenntartó megállít egy dülöngélő hajnali járókelőt:
— Nem szagolt errefelé véletlenül egy feltűnően hagymaszagú illetőt?
— Zsarukám, szaglássz a saját szaglószerveddel!
* * *
Mire észbe kapok, hogy hibát követek el, mert a hajnalban derengő derűt nemcsak befogadom, hanem át is élem, s ennek következtében mások számára is érzékelhető kisugárzásaim támadnak — már késő. A kisugárzás már tény.
És éppen ekkor — inkább csak zsigereimben érzem, mint érzékszerveimmel, valaki bekerül a WC légterébe. Azt nem mondhatnám, hogy belép: szemfüleimmel nem látom lépteinek zaját, egyszerűen csak érzékelem, hogy ide került valaki. Visszafojtom a lélegzetemet.
És sajnos azt is tudomásul kell vennem, hogy ez a valaki szintén érzékeli, hogy én, vagyis valaki van itt, vele egy légtérben. Torkomban dobog a szívem.
— Hát te így rejtőzködsz, Hagymácska, hogy már az utcán is jobban világít a hagymaillatod, mint a felkelő nap? — kérdezi egy nagyon halk, magas fejhang a WC ajtóm túloldaláról.
— Á, Szoprán — sóhajtok fel megkönnyebbülten, és három-négy mély lélegzetvétellel igyekszem bepótolni az elmaradottakat.
x x x
Beszélgetések beszélgetése
— Á, Szoprán, na végre valaki!
— Hagymácska, már mindenütt kerestelek. Hogy jutott eszedbe, hogy beköltözz egy WC-be, és olyan erős kisugárzásokat bocsáss ki, mint egy megbokrosodott hősugárzó?
— Eredetileg nem ez volt a tervem.
— Tényleg?
— Gondolhatod. Hiszen tudom, hogy keresnek minket.
— Keresnek minket?
— Üldöznek.
— Üldöznek?!
— Ismételed, amit mondok?
— Ne haragudj, Hagymácska, de nem jönnél ki abból a WC-ből?
— Eszemben sincs. Örülök, hogy ilyen jó búvóhelyet találtam. És még jobban örülnék, ha fognád magad, és beülnél a mellettem lévő fülkébe.
— Rendben van — mondja Szoprán, és kinyílik a mellettem lévő ajtó, majd bezáródik.
— És légy szíves fesd terepszínűre a mozdulataidat, és fogd vissza minden kisugárzásodat!
— Ezt meg hogy érted?
— Hiszen ezt a módszert te találtad ki!
— Igen, meglehet…
— Mi van veled, Szoprán?
— Semmi. Csak azt hiszem, képzelődsz.
— Á, igen. Csak képzelem, hogy az utcán gyilkolnak. Hogy mindenhol gyilkolnak. Hogy mindenki gyilkol. Esetleg azt is csak képzelem, hogy bennünket üldöznek!
— Esetleg azt is.
— Kérlek szépen, ne ismételgesd, amiket mondok. Látom, rossz idegállapotban vagy, de majd én eszedbe juttatom, ki vagy te. Te vagy a mi Szopránunk, aki eddig is segített nekünk a rejtőzködésben, akinek az ötletei segítettek nekünk: megúszni, hogy gyilkosokká váljunk, és hogy elhúzzuk a csíkot a rendfenntartók elől. Ez vagy te. Emlékszel már?
— Igen… Hagymácska! Kitaláltam valamit!
— Tudtam! Tudtam, hogy benned nem fogok csalódni.
— … bár az ízlésednek nem biztos, hogy megfelel a dolog…
— Mondd már!
— Egy olyan mikrocsipet kísérleteztem ki, amely a testbe kerülve érzékeli a vér adrenalin-szintjének emelkedését, és erre a benne lévő radioaktív anyagok kisugárzásával válaszol. Ezt a mikrocsipet egy kis pisztollyal könnyedén, észrevétlenül belelőhetnénk az emberekbe. Amikor valaki gyilkolni készül, az adrenalin-szintje akár a kétszeresére is ugorhat, a mikrochip ezt érzékeli, és reagál…
— És mi történik az emberrel?
— Hát, igen… Sajnos azonnal meghal. De csak ha tényleg gyilkolni akart… vagyis…
— Vagyis mi?
— Hát, szóval az sem kizárható, hogy a vér adrenalin szintje esetleg más ingerekre is a kétszeresére nő… de a gyilkossági szándéknál szinte biztos…
— …
— … tehát a gyilkossági szándék azonnali halállal járó tünet lesz az ember számára.
— Azt hiszem, sejted, hogy nekem ez miért nem tetszik.
— Nem akarod, hogy mi is gyilkosokká váljunk.
— Nem.
— Sajnos ez a legjobb, amit ki tudok találni, hacsak nem volnál hajlandó belátni, hogy képzelődsz.
— Mesélnék neked a valóságról, ha mindezt nem együtt éltük volna át.
— Igen, de nincs más hibátlan megoldás, látod. Próbáld meg elhinni, hogy csak képzelődsz.
— Attól mi változik?
— Kérlek, csak próbáld meg!
— Képzeljem el, hogy a valóságot csak én képzelem?
— Igen.
— Jó, megpróbálom.
— Próbálj meg hinni abban, hogy így is van. Elhiszed?
— Elhiszem.
— Gyere, menjünk el egy kínaiba — mondja Szoprán, és valahogy a kábulat valóságában vagy a valóság kábulatában kizárjuk WC-inket, kilépünk a mosdóba, onnan a bárba, és óvatos léptekkel elindulunk kifelé.
Útközben belerúgtam valamibe, ami a földön hevert, és csak akkor volt lelkierőm hátranézni, amikor kezemmel már a bejárati ajtót fogtam. Egy fiatal férfi-hulla feje volt.
9598rg
Legutóbbi módosítás: 2013.10.15. @ 09:38 :: Bogár Gábor