Átfoghatatlan terebéllyel álltak,
de szerettem a vadgesztenyefákat,
kis kölökként nem izgatott virága,
de öreg szemem fürtjét visszalátja,
mint gyerekkorom, most is olyan szép még
a zöld közé belógó friss fehérség,
és telt a nyár, semmit se tudtam róla,
nem volt a dűlőutak porfogója,
de őszidőn, mikor már szelek jártak
az egyre pőrébben fázó határnak,
megemberült, és termését potyogva,
a hullongáló levelekre dobta,
s mert csilló fényét Isten is akarta,
zöld, tüskés gömbjén átszakadt a barna,
még nem táplálta tudomány a lelket,
az áldott termés senkinek se kellett,
hát kézbe kapva – történhetett bármi –
jó volt a falut körbehajigálni,
de nagy estéken, sorra-sorba raktuk,
áttűzdelőztük, mesévé faragtuk,
s ha lámpafényben rálobbant az este,
megbillenült a vadgesztenyék teste,
s én most is azt az élő álmot látom,
a gyufaszállal átszúrt figurákon.
Legutóbbi módosítás: 2013.10.14. @ 06:40 :: Böröczki Mihály - Mityka
