Gyerekkorom kedves, jó barátja volt Danika Jani. Ott laktak a város szélén egy kis házban, de mellette megtalálható volt a vidéki, paraszti élet minden kelléke. Csűr, istálló, kút, ólak, galambdúc, méhes; nagy kert is tartozott hozzá. Akkora, hogy egy részébe búzát vetettek, más részébe tengerit, s még konyhakertnek is maradt jókora darab. Igazából nem is kert volt, hanem szántó, de mivel kőfallal körülkerítette a tulajdonos, a váradi káptalan, hát mindenki „kertnek” nevezte. Mellette terült el a temető, szintén egyházi tulajdon, s barátom édesapja, Danika Anti bácsi töltötte be a temetőgondnoki tisztet. Ennek fejében lakhatott a házban, s művelhette felesben a „kertet”. A temetői munka egész napos elfoglaltságot jelentett, amit csak akkor hagyott félbe, mikor a szántót kellett rendezni. Minden áldott nap végigment a sírok közötti keskeny ösvényeken a talicskájával, összeszedte a szemetet, az elszáradt virágokat és egyik-másik növényt meg is öntözött a vizeskannájából.
— Anti bácsi — kérdeztem értetlenkedve —, miért öntözi meg egyik virágot, másikat meg nem?
— Szegődés szerint van ez, Aladár fiam! — válaszolta számomra érthetetlenül.
Hátra maradtam, s Jani barátomat kérdeztem, miről is van szó?
— Hát, nem érted? Egyesek megszegődték az öntözést, s ezért fizetnek is valamit.
Danika Jani egy évvel nagyobb volt nálam, s erős izmos gyerek. Sokat dolgozott az apja mellett, ettől izmosodott, erősödött meg. Sokat kóboroltunk, tekeregtünk a városban, megtanított sok hasznos dologra. Például, hogy hogyan fogjam a megrakott kosarat, hogy lehet halat fogni meggörbített gombostűvel, meg rákot büdös májjal. Tarlón mezítláb járni is megtanított, ami igazi tudomány! Első két nap, estére csupa seb lett a talpam, Jani meg csak kacagott, de a harmadik napra megtanultam a tarlón járás módját.
Ez a tarló valami csodálatos dolog. A nyári hőségben szinte izzani látszanak a szalmatorzsák, mintha arannyal hintették volna be a mezőt. A levegő reszketni látszott, s kövér fekete tücskök ugrándoztak mindenfelé, vagy ültek menekülésre készen a lyukaik előtt. Igénytelen, apró, fehér virágú növények bújnak elő a torzsák közül, s ha hajnali záporok öntözik a földet, erőre kaptak. Ahogy ismétlődtek a nyári esők, úgy erősödtek meg és szaporodtak el ezek az árvacsalánhoz hasonló tarlóvirágnak nevezett növények.
— Kövér idő! — jegyezte meg Anti bácsi, amikor rendszeressé váltak az éjszakai, hajnali esők, s utána derült ég és nappali napsütés.
— Ezt most mire mondta, Anti bácsi?
— Na, gyere csak ide, Aladár fiam!
Mindig Aladárnak szólított, s mikor szólottam, hogy engem nem is így hívnak, azt válaszolta, hogy azért szólít Aladárnak, mert olyan Aladár vagyok!
Hívására oda mentem hozzá, de bizony kicsit félve, mert a méheshez invitált.
— Ne félj tőlük, csak ne állj az útjukba, s ne hadonássz! Akkor nem bántanak.
Tisztes távolságban álltam meg, s figyeltem a bácsi mit magyaráz.
— Nézd meg, milyen jó hordás van! — kiáltott fel lelkesen. — Nézd, milyen szorgalmasak!
Nem volt kétséges, hogy szorgalmasak, hiszen egyfolytában repdestek. Ide-oda! Igaz, én ebben a repdesésben semmi rendszert nem találtam, de hogy sokan nyüzsögtek, azt láttam. Látva értetlenkedésemet tovább magyarázgatott.
— A kaptár nyílását figyeld! — szólott.
Néztem, figyeltem, meresztettem a szemem, aztán megláttam, hogy egyes méhek kifele igyekszenek, mások meg befele, s a levegőben is csak látszólagos az összevisszaság, mert ott is vannak érkezők, meg távozók.
— Nahát! — kiáltottam meglepetten.
— A tarlóvirágról gyűjtenek — adta meg a magyarázatot a barátom édesapja.
— Azokról a kis semmi virágokról? — mutattam ki a kertre.
— Azokról. Ezért nem szántom még fel a tarlót. Várhat még a tarlóhántás, amíg gyűjtenek a méhecskék. Ha így tart, néhány nap múlva pergethetünk!
Valóban kövér idő volt, mint megtudtam később, annyi méz lett abban az évben, hogy alig tudtak neki helyet találni. Az árából pedig Danika Antal szép kis bennvalót vásárolt a közeli faluban. Ma is abban lakik a család…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
