M. Laurens
DISZNÓ KOMÁK
(pajzán verses pletykálkodás)
Hol is történt, azt már szinte alig tudom,
Túl a Tiszán innen, valamely Faludon.
Vagy talán nem is ott, hanem kissé arrébb,
Hol a Duna vize foly, vagy attól balrébb.
Élt pediglen két komoly ivócimbora,
Kiknek mulatozva, gyorsan fogya bora.
Boruknak fogytával, s tikkadván szegények,
Korcsmába kényszerültek a víg legények.
Dolgoztak is ottan szorgosan és szépen,
Pohárból bút-bánatot űzve serényen.
Éjfél felé érve, – és némiképp kábán-
Nem álltak ők meg, csak társuk gurba lábán.
S zárórát elérvést, négykézlábra állva,
Kapaszkodtak ők, a társuk vigyorába.
– Egységben az erő! – Kiáltják erősen,
Ajtón rést keresve rohamoztak bőszen.
Ám a nagy rohamnak, rövid lett a vége,
Szárnyalásba kezdtek a küszöbhöz érve.
A jó anyaföldet azonmód feltúrva,
Tompa puffanással terültek az útra.
– Ejnye no hát!- Szólt az, ki korábban eszmélt,
– Még jó, hogy flaskánk a földre ütést nem mért!
Erre felnyög potól-bortól bamba társa,
– Akó’ most… Eriggyünk bé a nagyvilágba!
A túlélő butykost hón alá bevágva,
Nekilódulnak hát látni, a határba.
A faluvéget nagy nehézkest elérve,
Mulatozásféle hang kószált a szélbe.
Visongás, dobogás, cuppogás ott távol,
A mi két jó kománk, menten arra csápol.
Homályos látásuk aligha lesz érdem,
Disznóknak óljához kacskáznak serényen.
Mint bármely világot látni vágyó lélek,
Bíz Ők, egy körömfeketényit sem félnek.
– Ejnye, jó komám, mily aprócska e korcsma!
S hasmánt, mint a kutyák, bámultak az ólba.
Setétben, a két homályba borult szempár,
Gyufalángnál olyt’ lát, mit józanul sem vár.
Látszik szép tompora egy fehércselédnek,
Bőre oly rózsaszín, hogy már szinte vétek.
S utolsó gyufaszáluk, mint végére ér,
Lökődnek vadul, mire mindkettő befér.
Hogy miképpen zajlott le az éji, ihaj?
Takarja el a Hold, és a tücsökzsivaj.
Pitymallatkor pirulva, a nap is megállt,
Moslékos legény hívta, jó Zsuzsi cocát.
Mocorgást nem hallva, kémként bekukkantva,
Rálelt a két horkoló, levetkezett kanra.
Nosza, híre is ment faluszerte menten,
Hogyan is mulattak az előző esten.
Máig emlegetik, nem felejtve soha,
Hogy is lett belőlük ól-rokon, és koma.
Tanulságképp emlékezz hát reá ókor,
Disznómód megárt a mértéktelen óbor!
( Újraköltve : Pest-Buda 2013. szeptember 11.)
Koosán Ildikó mosolyáért nagy-nagy szeretettel.
Legutóbbi módosítás: 2013.10.15. @ 04:14 :: M. Laurens
