Marthi Anna : Latorkert

 

 

 

Kedvesem, szerelmed – ez lennék én – nem maradt ébren, minden éjjel kidőlt,

álmában hűségeset nyekkent, oldalára fordult volna, s akkor laptopja lehullt.

Latorkertbe zártak. Onnan lestem az éji világra. Ma végre megjöttél, s ebben

az álomban ismét látlak, feloldódnak bennem a harcok, bárhova bújtál eddig,

felismerem arcod: csilláron lógsz, tán égőt cserélsz odafent? Úgy érzem, ide

nem jöttek vágyak, szavak, itt is kigombolva az ing, kissé szőrös a férfitest,

felajzás nélkül arcodban fürdetem apró lelkemet. Katonám és szerelőm vagy.

Lámpásom. Villanykörtékkel a pallizádon át, kitűzöd-e szerelmünk zászlaját?

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak