Pápay Aranka : Vezeklés

Részlet az Isten malmai c. kisregényből

 

 

 

A kékszemű nevetett, míg átnyalábolta Hugit a kerékpárra. Ügyelt a gyermekre, minden mozdulatából áradt a természetes gyöngédség. Mentek némán, és Anna tudta, most minden tekintet őket figyeli. Már alig érdekelte… Épp elégszer csukta be eddig a férfi orra előtt az utcára nyíló spaletta ajtót! Még akkor is látni vélte a kérő szemeket, amikor azok gazdája a zöldre festett deszka előtt a semmit nézte egy darabig, aztán lassú lépteinek halk zaját hallotta távolodni a belső oldalon tétovázó asszony. Mara sorai jutottak eszébe: „… Nincsen abban semmi bűn, ha elfogadod, amit a sorsod kínál. Eddig úgyis mindenről lemondtál…”

Odaértek a csukott ajtóhoz, kulcsait kereste.

— Ma este? — a kék szemek könyörögve tágultak ki.

Nem kapott választ, csak pillantást, ami bármit jelenthetett.

 

Tera néni segített leszedni a vacsoraasztalt, amikor koccant az ablak üvege. A két nő egymásra nézett. Ancsurka kotnyelesen ugrált anyja mögött.

— Én, én nyitok ajtót!

— Nem kell! — szólt rá a lánykára az anyja, mialatt elemelte a függöny szélét. Némán mélyedtek egymásba a tekintetek, aztán bólintott a kint álló férfi felé.

— Tera néni, kérem, vigye el a kislányokat magához egy kicsit játszani.

— De jó, de jó… — tapsikolt a kicsi.

— Jól van, Annuska kérem. Aztán majd hozom őket, ha aludniuk kell.

— Ne. Megyek én… majd én megyek értük.

 

Anna becsukta az udvari ajtót csivitelő lányai után, tarkóján érezte a figyelő, várakozó tekintetet, füle még hallotta, agya már fel nem fogta, hogy Ancsurka hevesen köhögni kezd. Elfordította a kulcsot a zárban.

Két erős kar fonta át a vállát és hátán érezte a hozzásimuló testet, forró, tiszta lehelet csapta meg a nyaka felől. Nem akart többé tudni a világról, keze a villanykapcsolóhoz nyúlt és a vaksötétben szembefordult a férfival. Mintha eddigi életének összes nyűgére és kevéske örömére borított volna sűrű fátyolt a jótékony sötét. Elszállt a pállott borgőzös, taszító, gyors ölelések emléke, a fülledt lakás, a mindennapok gyötrő kötelezettségei, velük tűnt semmibe a józan gondolat. Mintha időtlen messzeségben lebegne. Ez nem lehet valóság, de ebből soha-soha felébredni…! Az volna jó! Az ölelés ilyen is tud lenni?

Elmerült, ahogyan egyszer régen, amikor a tóba vetette magát. Akkor sem tudta, mibe érkezik. Újra érezte azt a csalóka selymes érintést, az akkori hullámok simogatását, felvillant egy alak is, de arcát sűrűn fedte valami jótékony köd. Ilyen a halál? Nem. Ilyen a lét. Lassan eszmélt egy tilosnak, legalábbis elérhetetlennek hitt ismeretlenből, amit jobb lenne mégis elhárítani, úgysem nyithat többé ajtót neki…

Ajtó?

Igen, az ajtó!! Halk kopogás… mintha tényleg itt kopogtatna valaki. Már hangokat is hallott. Ez nem a képzelete!

— Annuska, kérem! Annuska, kérem!

— Jövök, Tera néni, máris jövök… — ugrott is már a valóságba, de nem egészen tért még vissza, kábultan kérdezte: — Valami baj van?

— Jaj, Istenem! Ne tessék haragudni, de Ancsúrka…

János mellette állt, mire a kulcs csikordult. Kapkodva rendezték ruhájukat az udvari lámpa beömlő sápadt, de józanító fénynyalábjában.

Tera néni karjában hozta a kislányt, aki sípolva szedte a levegőt, kis szája kék volt, arca eltorzult.

— Annuska kérem, tessék gyorsan adni egy tiszta zsebkendőt… kis petróleumot… van-e itthon?

— Mit? Minek az… Tera néni? Mit akar azzal? Jaj, Ancsúrkám, pici lányom, neee, ne tedd ezt! … De hát mi történt?? — állt, félig bénultan előre nyújtva a kezét.

— Játszottak, aztán szépen elaludtak mind a ketten, és most egyszerre csak fulladozni kezdett — hadarta az idős asszony, közben a zilált priccsre fektette a gyermeket. — Láttam én ilyent, a húgomat a javasasszony mentette meg a megfulladástól, pont így történt, Annuska kérem.

A férfi értette Kiss Tera nénit. Ezt falun így szokták, ez életet menthet.

— Hol van a petróleum? — körülnézett. Gyakran van áramszünet, lennie kell… a falon lógott a cilinderes lámpa. Lekapta a szegről és megrázta Annát:

— Zsebkendőt, gyorsan!

Az anya előtt megfordult a konyha, de nem esett össze. János szétfeszítette a kislány száját. Csúnya, vastag lepedékkel volt tele. Tera néni a rémesen büdös, átitatott zsebkendőt a középső ujjára tekerve mélyen a torkáig nyúlt, Ancsúrka fulladozó köhögésben tört ki, ami szinte ugatásba ment át, majd szűnni nem akarva, sokára és csak lassan csillapodott.

— Orvost, János! Orvost!

Máris rohant a férfi, ki az utcára nyíló ajtón. Szaladtában vágott belé a döbbenet, hogy az nem is volt kulcsra zárva, bárki rájuk nyithatott volna.

Anna hideglelősen gondolt egy mozzanatra, mint aki sötétben felvillanó szikrát lát.

— Nagyon fáj a fejem, anyu! — nyafogott délután a gyermek. Akkor megszokott mozdulattal simította hátra a borzas hajat, közben gondolatát nem tudta kikapcsolni a kék szempár rabságából. — Nem vagy lázas, ne kényeskedj, Ancsúrka! — nyugtatta, ó, milyen könnyelműen.

Most remegő szájjal fohászkodott:

— Istenem, könyörülj, ne vedd el tőlem! Büntess, engem büntess, de őt hagyd meg, Istenem!

— Csitt, most nincs itt a sírás ideje! — csattant fel alázatos modorától teljesen idegen hangon Tera néni. — Mi lett volna, ha egyedül van vele? Legalább elfutott orvosért. Ez nem büntetés, ez egy betegség, Annuska kérem. Na, fogja meg a fejét! — és megismételte a műveletet a petróleumos ronggyal.

A késői utcán két férfi rohant. Az orvos nem kérdezett, megszokta ő a rendkívüli helyzeteket, betegség mellé a titkokat, emberi gyarlóságot, mindent.

Mialatt megvizsgálta a gyermeket, már érezte és látta, mit tettek.

— Ki törölte ki a száját?

— Én voltam, doktor úr kérem. Nem akartam rosszat, Isten látja…

— Semmi baj. Derék asszony maga. Ez torokgyík. Valószínű, hogy az életét mentette meg — mondta az orvos, mialatt felszívta a szérumot a fecskendőbe.

Egy darabig ült a kislány mellett, várta az injekció hatását, majd receptet írt.

— Lefektethetik az ágyába. Reggel visszajövök, ezeket váltsák ki addig. A másik kislány hol van?

— Nálam alszik — válaszolt készségesen Tera néni. — Megyek is, megnézem, csak előbb kezet mosnék, Annuska kérem.

— Őt ne hozzák haza — adta ki az utasítást az orvos és indult. — Semmi baj nem lesz, ne féljen, Anna! — érintette meg búcsúzóul a halálra vált asszony vállát.

János kísérte ki, aztán mellé lépett, nyúlt volna felé, Anna felnézett rá.

— Menjen. Ne jöjjön vissza, menjen! — Szeme könnyben úszott, de cseppekké nem formálódott, nem gördült le, hanem fénytörése hatalmassá, rémültté és vádolóvá tette a tekintetét.

Aztán egyedül maradt ziháló gyermekével. Letérdelt!

— Istenem! Hagyd meg nekem őt! Soha többé nem leszek önző!

 

Hajnalodott, amikor elnyomta az álom, de a fuldokló köhögés azonnal felébresztette. Ancsúrka nem halt meg, pokolian szenvedett, de szívós kis gyermekteste legyőzte a rémes kórt. Az orvos naponta bekopogtatott, antibiotikumokat írt fel, gondosan vizsgálta a torkát, fülét, nyirokcsomóit, és hallgatta a szívét.

Ahogy a láza elmúlt, Hugi is haza jöhetett.

Anna pedig nem állt többé a függöny takarásába, hiába csilingelt a bicikli csengője, hiába sóvárgott az a mélykék szempár, többé nem kapott bebocsájtást a férfi.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.10.21. @ 11:12 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/