Rád akartam vigyázni, de magamra
se tudtam. Fel akartam nőni hozzád,
tanulni akartalak. A szavak elfogytak,
az idő eltűnt. Szemedben fájdalmat
láttam, szádról kódolt jeleket olvastam.
Beléd kapaszkodott gyenge árvaságom,
hogy tartsalak. Tíz körömmel vájtam
húsodba, téptelek, szakítottalak.
Ordítottam, mert én hittem benned,
hittem, hogy a zuhanásnak több
fokozata van. Hogy egyszer majd
lebegünk is. Hogy nem számít se
magasság, se mélység. Csak mi.
Mégis elengedtelek. A lélegző
tengerbe. Évekig számoltam
a hullámokat, ahogy nekicsapódnak
a dacos szikláknak. Most üres
a kezem. Üres vagyok én is.
Árnyékod követ, pedig a gyermek,
kit Isten rád formázott, rég meghalt
bennem. Két hallgatás közt ébredek.
Se hold, se nap nincs körülöttem,
csak valami elmaszatolt, buta rajz,
valami távoli, idegen hegyről.
Az elázott égről súlyos rögök
zuhannak. Szíved helyén fekete
lepkék ülnek. Lelkemben háborúk,
elvesztett csaták üvöltenek. Nem
kapaszkodok már beléd. Nem
tehetem, hisz féltelek. Magamtól.
A szavaktól. A világtól. Vonlak-
húzlak. Tőlem-hozzám. S közben
a napok egyre nehezebbek, ahogy
maguk után vonszolják a sáros perceket.
Most kihűlt, ősz- csendek vannak.
Halott levelek. Avarszag. Beköltöztél
világom rejtett, hideg zugába,
s hiába írlak-radírozlak, magunk
maradtunk ebben az őszi rapszódiában…
Legutóbbi módosítás: 2013.10.10. @ 08:40 :: Szilágyi Hajni - Lumen