‘És bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek.’
És most sziklaként gördüljön le
szívünkről a világ,
miképpen a már és a még
el nem követett hibák is guruljanak
utána,
hogy a félreértett szavak se legyenek hiába,
tanuljunk a dübbenésekből
és ne csak későn döbbenjünk rá,
ha valami véget ért.
Nem ígér a szám már semmit,
nem enyhít rajta nyugtató gondolat,
hogy túl nagy falat nekem megalázkodni
-és talán neked is, értelme sincsen-
hogy itt benn még harapja idegszálaim az akarat,
a ’nem lehet’.
Hogy mégis hol kezdődött a nélküled könnyebb
és a veled csak nehezebb?
Lehetett volna minden, ahogy meg volt írva
egy kis fecnin pár éve,
de most már csupán kár érte,
hogy nem voltunk egymásnak elég.
A pap int kezével,
a tömeg lelép…
Legutóbbi módosítás: 2013.10.21. @ 16:50 :: Tóth Zita Emese