25. „Miss Marple” Veronika
Éjjel benn virrasztott fia mellett, majd reggel, miután meggyőződött, hogy Csaba a nyugtatók hatása alatt aludni fog, irány a szülészet. Amikor fel akart menni az újszülött osztályra, a kapus nem engedte fel. Hiába érvelt azzal, hogy menye itt dolgozik.
— Sajnálom, asszonyom, néhány napja vonták le fizetésem öt százalékát, mert engedékeny voltam. Tudom, nyugalmazott orvos… Ne haragudjon, nem kockáztatok.
— Akkor hívassa le!
A kapus tárcsázott, váltott néhány szót, majd csodálkozó szemekkel tette le a kagylót.
— Menye péntek óta már nem dolgozik itt! Nem tudta?
— Micsodaaa?
— Na, látja, ezért nem engedtem fel… Ott fenn rendezett volna egy jelenetet, s ismét az igazgatónő fülébe jutott volna… S megint én lettem volna a bűnbak.
Veronika egy ideig a kórház halljában ténferegve keresett megoldást. A kép egyszerűen nem akart összeállni. Csütörtökön Enikő még munkában volt, beszélt is vele telefonon. Két hét a felmondási idő… Végül két ötlete is támadt. Geta éjszakás, így némi fontolgatás után Lillát hívatta le. Ő biztos tud valamit. Nem sok reményt fűzött a találkához, de meg kellett próbálnia. Mivel Enikő nem hagyott üzenetet, nem érte váratlanul a falazás.
— Ugye tudod, hol van? — nézett a szemébe.
— Nincs a városban… — adott kitérő választ. — Nem hatalmazott fel, hogy megmondjam — tette hozzá, látván, hogy Veronika jó emberismerő.
Ez legalább egyenes beszéd. Egyértelmű, ezek után a részlegen senki sem világosítja majd fel, még Enikő főnöke, Ardeleanu doktor sem. Hiszen csak az ő áldásával távozhatott ilyen kurtán-furcsán. Marad tehát a B terv. Bement a személyzeti osztályra, ott próbált érdeklődni. A főnök szakmai titokra hivatkozva hárította el a felvilágosítást menye új munkahelyéről. Csak annyit árult el, más városba helyeztette át magát.
— De hát csak jogom van látni az unokámat! — fakadt ki a sokadik válasz nélkül hagyott kérdés után.
— A kedves fia azelőtt gondolkodott volna, mielőtt vadállatként kékre-zöldre verte! — fakadt ki a jól értesült titkárnő.
— Nem igaz, a fiam ilyent soha nem tenne, és nem is hazudna nekem! — háborodott fel.
— Ha nem hiszi, törvényszéki orvostani lelet is készült róla!
Dolga végezetlenül kellett távoznia. Úristen, mit terjesztenek a fiáról! Első útja az Eminescu kórházba vezetett. Csabát ébren találta, bár kissé kábán a nyugtatóktól. Kérdésére ismét tagadott.
— Anyuka, Apuka emlékére esküszöm, nem ütöttem meg, a falba vertem az öklömet! — mutatta sérüléseit.
A belépő osztályos főorvos megfeddte Veronikát.
— Kérem, nem alkalmas még ilyen kérdésekkel zaklatni.
„Ez a gátlástalan kis kurva, jól felfújta a történetet! A legnagyobb szemétségtől se retten vissza. Tudja, ezzel üthet a legnagyobbat rajtunk, és lelkiismeret-furdalás nélkül megteszi!” — dühöngött Veronika. „Megfizetsz te még ezért! Azt hiszed, annyiban hagyom? S az unokámról sem mondok le!” — fogadkozott magában.
Amint hazaért, barátnője és szomszédja Enyedi Gabi kopogott be hozzá.
— Láttam fény van nálatok…
Veronika kiöntötte a lelkét, majd ezzel fejezte be:
— Holnap megyek a rendőrségre! Az unokámat nem hagyom!
— Én meggondolnám — csitította Gabi. — Engem izgat az a törvényszéki orvostani lelet. Az nem véletlenül készült, szándéka van vele.
— Hamis! Csaba megesküdött…
— S ha nem emlékszik? — nézett sokatmondóan a szemébe.
Hát igen, ez a kérdés férjére utalt, aki alkoholmámorban elkövetett tetteire, szavaira másnap nem mindig emlékezett. Igaz, agresszívvé sohase vált. Legfeljebb verbálisan. Igazat kellett adnia barátnőjének. Gabit azért kedvelte, mert impulzív pillanataiban mindig „lehozta a földre.”
— Igazad van. Megkeresem Dr. Marinescut — fogadta el a jó tanácsot.
— Szervusz Ionel — nyitott be másnap az orvos az irodájába.
Amint előadta jöttének okát, egykori kollégája megvakarta a fejét.
— Szakmai titok… Még neked se adhatok információt… Ismered a törvényt.
— De hát jogunk van tudni…
— Ha arra kerül a sor, hivatalos úton megkapjátok a másolatot.
— Körmére nézhetnél a…
— Beosztottjaimnak? — kérdezett vissza éllel Dr. Marinescu. — Arra gondolsz, a látlelet nem tükrözi a valóságot?
— Azt terjeszti városszerte, hogy Csaba kékre-zöldre verte, de a fiam nem ütötte meg, erre megesküdött, és soha nem hazudott nekem! Akkor vegyetek látleletet az ő ökléről is! A földön a vérnyomok is a fiam ökléből származnak!
— Ne keress korrupciót. Én személyesen szálltam ki, nem tudtam hova hívnak. Valóban nem ököl okozta, de hidd el nekem, menyed megsérült a dulakodásban, bár nyílt seb nincs rajta. Enikő sem állította, hogy a vér az övé — harapott a szája szélébe, mert mégis elszólta magát.
— S minek kellett neki a látlelet? — nézett az orvoskolléga szemébe, aki megvonta a vállát.
— Ha tudnám, se mondhatnám meg.
— Tehát ajánlatos ügyvédet keresnünk… — búcsúzott Veronika gondterhelten.
Kovács Károly ügyvéd nem látta annyira vészesnek a helyzetet.
— Ha fel akarná jelenteni a fiát, itt kellett volna megtennie. Bár ahova ment, onnan is megteheti, de akkor fel kell fednie a hollétét. Ha jól értettem, felkérte barátait, falazzanak az eltűnéséhez. Feltehetően válóoknak kell neki, bár akkor is „előkerül.” Egy válóper esetén az apa láthatási jogot kap. Ha elrejti apja elől a gyermeket, akkor le kell mondania a feljelentésről és a válóperről. Addig is gyermekestől nem hagyhatja el az országot, ahhoz mindkét szülő beleegyezése kell. Ám ha önök megbolygatják a dolgokat, előveszi a leletet, ott az az adu ász a kezében. Ezt tartom a legvalószínűbbnek. Lehet nem is saját ötlete a törvényszéki orvostani lelet. Amint meséli, nem egy kezdeményező, talpraesett egyéniség. Az összetűzés után félelmében reggelig a gyermekszobába zárkózott. Utána mindent átgondolva, mellette egy szintén rémült gyermekkel, mindent megszervezett és elintézett? Munkahelyet más városban, elengedik innen, hirtelen kivett szabadság, két igazgató aláírása…
— Geta… — motyogta Veronika elgondolkodva. — Belőle kinézem…
— S még valami. A tartásdíjhoz is fel kell fednie inkognitóját. Követelheti, meg is ítélik neki, de az apának is a láthatási jogot. Én megpróbálnék beszélni vele, és peren kívül kiegyezni.
— Köszönöm.
Vegyes érzelmekkel indult az Eminescu kórházba. Tudta, Kovács Károly egyik legjobb nevű ügyvéd, mégis lázongott lelke mélyén. Amikor odaért, a főorvos ezzel fogadta.
— Megröntgeneztük fia kezét. A középső ujj egyik ujjperce el van repedve. Átküldöm az ortopédiára, talán nem árt gipszbe tenni.
— Akkor épp jókor pottyantam be megelőzni. Még azelőtt törvényszéki orvostani leletet akarok készíttetni a sérülésről. Nyolc napon túl gyógyuló — felelte hevesen Veronika. — És el szeretném kísérni.
— Ahogyan gondolja, asszonyom — felelte az orvos —, akkor szólok a mentősöknek. Miután elvált Hosszúmezeinétől, megcsóválta a fejét: — Anyatigrissel ne merj kikezdeni…
Dr. Marinescu nagyot nézett, amikor ismét meglátta a harcias Veronikát, aki átadta Csaba kezéről készült röntgenfelvételt nyomatéknak.
— Erről is kérek jegyzőkönyvet! Nem úgy történt, amiként menyem állította! A fiam nem hazudik. Tényleg dulakodtak, miután csúnyán összevesztek. A menyem egetverő hisztériás jelenetet rendezett beteges féltékenységében. Délután benn járt az iskolában, és meglátta a fiamat, amint az egyik anyával beszélget, aki arra kérte, korrepetálja a fiát a nyáron. Amint hazajött, előbb velem veszett össze, a legutolsó sátoros cigányné is különb nyelvezettel rendelkezik ahhoz képest, amit a fejemhez vágott. Amint a fiam hazaért, vele folytatta, végül dulakodni kezdtek. Megbotlottak egy székben, és nekiestek a falnak. A fiam jobban megsérült! Neki a vér is folyt a kezéből, és a csontja is elrepedt! Vizsgáld meg, ha nem hiszed, győződj meg róla! S még ő tölti meg a várost mindenféle szemétséggel, sárba taposva családunk jó hírnevét! Ha válni akar, szedhette volna sátorfáját, és mehetett volna isten hírével. Nem tartóztattam volna, elhiheted! De neki ez nem elég. Csontja velejéig gonosz, már rég tervezte, amit tett. Arra felelj, egy nővér, ha hirtelen mehetnékje támad, egy nap alatt talál magának új munkát, az az igazgató elengedi, és másnap már utazhat is? Mert áthelyezéssel ment el!
— Háát, elég hihető történetet adott elő… — próbált óvatos kételyt megfogalmazni Dr. Marinescu, de kiállította az igazolványt.
Amint Hosszúmezőiék távoztak, Dr. Marinescu asszisztensnője főnökére nézett:
— És a menye próbálta fejbe verni a fiát a pálinkásüveggel… Ezt elfelejtette hozzátenni. Szinte meggyőzött annyira hihetően adta elő. Ez a nő hiszi is, amit állít?
— Majd ha perre kerül a sor… Talán még az is eszébe jut. Nem színlelős típus, évek óta ismerem. Rajong a fiáért, és bele ne taposson senki a család becsületébe… Minimum, a kedves fia meggyőzte, hogy így történt.
— Idáig mehet a vágyelvű gondolkodás?
— Amint látod. Bár… már én sem tudom, kinek mit higgyek… Talán középen az igazság? Mindenesetre a pletykára éheseknek lesz egy időre miről csámcsogniuk a városban. Képzeld el, ha majd e két hihető történet találkozik…
— Két hógolyó, és mindkettő lavinát indít el…
Miután Veronika közbenjárására Csaba kezét begipszelték — nem volt rá feltétlenül szükség, hiszen a csont csak elrepedt, de a történet visszhangja miatt jobb volt így —, egyenesen az ügyvédhez ment.
— Ezt jó ötletnek tartom, eddig nem említette fia sérülését. Ha menye támad, lesz, amivel visszavágni. Én viszont nem sietnék megtölteni a várost az érem másik oldalával. Ha menye nem jelentette még fel Csabát családon belüli erőszakért, amint ezt meghallja, biztosan megteszi. Ha megtette volna, már a nyakunkon lenne a rendőrség. Az ilyen esetekben sürgősen lépnek — nyugtatta Kovács Károly.
— De ő már megtöltötte hazugságaival a várost, sárba taposva a család jó hírnevét! — tüzelt Veronika.
— Nekem jobb, ha minél jobban elszabadulnak az indulatok, annál többet keresek… Ám ön unokáját akarja… Válasszon, mi a fontosabb! Egyelőre ő mocskolódik, önök pedig úriemberek. Annyit adjon azok tudomására, akik szemébe mondanak bármit, hogy fia kezét gipszelni kellett, és idegösszeomlással fekszik a pszichiátrián. Ezek tények. Kérdezzen rá, szerintük, ha fia az agresszor, miként került ilyen állapotba? Esetleg arra is, tudnak-e menye beteges féltékenységéről? Zárkózzon el bármilyen kommentártól. Fogadja meg a tanácsom, ha jót akar, és várjuk, amíg követeli a tartásdíjat. Ha egy hónapon belül nem jelenik meg a követelésével, akkor mi lépünk. De akkor sem a rendőrséghez-ügyészséghez fordulunk, hanem a gyámhatósághoz. Aludjunk rá egyet.
Veronika elégedetlenül távozott, egyik pillanatban hajlott igazat adni az ügyvédnek, a következőben védtelennek érezte magát, kiszolgáltatottnak, ha nem tesz eléggé erélyes ellenlépést. Az utcákat járva magán érezte az emberek szemét, kikről feltételezte, ismeretlenül is összesúgnak a háta mögött: „Ez annak az alkoholista tanárnak az anyósa, aki szinte halálra verte a feleségét. Szegény asszonykának éjnek idején kellett a városból elmenekülnie…” Pedig ő lopta el a gyermeket tőlük! Igen, Ünige az övék is, nincs joga elmenni vele csak úgy!
Barátnője, Enyedi Gabi is csitította. Hiába. Szavai inkább felszították benne az indulatok tüzét. Nem bírt tétlenül ülni és várni.
— Akkor próbáld meg felvenni vele a kapcsolatot, és békésen kiegyezni vele. Gondolj unokádra. Ő fogja a legjobban megszenvedni a lángoló indulatokat. Minél jobban elfajul ez a konfliktus, annál jobban.
— Békésen? — lázongott Veronika. — Neki bezzeg bármit szabad! Bármit híresztelhet Csabáról és rólam, mi pedig…
— Akarod látni az unokádat? — szakította félbe barátnője.
— Ünigét jogom van látni! — nyomta meg a szót.
Bár magában tovább háborgott, inkább önmagát győzködte, mert barátnőjének szavai telibe találták. Ám e beszélgetés megnövelte motivációját megtalálni a kislányt.
— Nem várom, amíg az ölembe hull a sült galamb! — jelentette ki, majd leült telefonálni. A gyógyszeres kezelés hatására Csaba már valamivel jobban érezte magát, s így nem kötötte le minden percét az ottlét. Hazament, elővette a harmincöt éves egyetemi találkozójukon készült füzetet, és sorba tárcsázta egykori kollégáit. Enikő valahol az egészségügyben talált munkát. A Kovászna Megyei Egészségügyi Igazgatóság egykori igazgatója, Marosi Mihály, egykori évfolyamtársa, megígérte utána jár. A Hargita megyei igazgatóhelyettest, Balla Mátét is ismerte, kardiológus ő is. Bár megjegyezte, az információ szakmai titok, mégis megígérte, utána néz. Nem mindenhol talált ennyi megértést, akadt, akinek ígéretén érezte, udvariaskodás csupán. Néhányan visszahívták egy-két nap múlva, és sajnálattal közölték, nem jártak sikerrel, de nem sokan. Igaz, akadt, aki előre leszögezte, csak akkor telefonál, ha megtudott valamit… Teltek a napok egyre reménytelenebbül hívta egyre távolabbi ismerőseit. Sehol semmi. Tű a szénakazalban.
A vágyelvű gondolkodást során az egyén annyira vágyik arra, hogy valami igaz legyen, hogy meggyőzi önmagát, úgy is történt. Annyira hogy néha még a hazugságvizsgálót is képes becsapni, bár legtöbbször a vágyelvű gondolkodás belső konfliktust eredményez, amelyet a műszer kimutat.
Nincs. Az 1990-es évek törvényei alapján a nagyszülőnek nem volt láthatási joga. Csak 2004-ben született meg a 272/2004-es törvény, amely megadta a nagyszülőnek is a kapcsolattartás jogát. Addig a nagyszülők ilyen jellegű kéréseit elutasították törvényes háttér hiányában, még ha a kérést erkölcsileg jogosnak is találták. Jelenleg, precedensnek a 11479/94/2010 esetet emlegetik. Igen, 2010-es!
